Sok ember járkál ki és be az életedben, néhányban egyáltalán nem akarsz megbízni, de akadnak olyanok, akikhez igenis hozzá akarod kötni a bizalom fonaladat. Akarnád, de még sincs elég bátorságod hozzá. És hogy miért? Azért, mert régebben megmutatták neked azt, hogy nincs értelme bíznod senkiben, és ez akkora fájdalommal tölt el, hogy azt a bizonyos fonalat inkább zsebed mélyére nyomod és elfelejted, hogy létezik. Erről nem mi tehetünk, hisz nem mi okoztunk magunknak csalódást. A szívünk nem képes kezet nyújtani a bizalom felé, mert tudja, hogy egyszer már átvertek minket, és ez bármikor megismétlődhet egy másik személlyel.
Néha helyesnek érezzük azt, hogy így élünk, de nem tesz jót nekünk, pedig mi csak békét szeretnénk a lelkünknek, és bármilyen ijesztő, de ezt csak azzal a bizonyos fonállal érhetjük el, amit elrejtettünk. Fájdalmas, de ez az igazság: mások ostobasága miatt nem lehetünk boldogok a jelenünkben, mert a csalódott múlt mindig a fejünkbe szökik, ha bízni akarunk valakiben. Talán már sosem fogunk úgy élni, mint eddig, mert az eseményekkel együtt változunk, talán egyszer majd jön valaki az életünkbe, aki bebizonyítja, hogy igenis bízhatunk. De amíg nem jön el az a bizonyos személy, addig csak árnyéka leszünk önmagunknak, mert a bizalom fonala nem képes párra találni, és ez az, ami miatt igazán szenvedünk. Szenvedünk, mert már nem vagyunk képesek senkiben sem megbízni úgy, ahogy azt kéne!
