Egyedül

Hogy mi az egyik legrosszabb érzés? Az, ha egyedül érzed magad. Látod magad körül az embereket, de te még is azt érzed, hogy egyedül vagy, hogy senki sem képes téged megérteni. Persze te próbálkozol, hogy változzon a helyzet, de hiába teszel bármit is, semmi sem segít.. és az a legszörnyűbb, hogy nem érted az okát. Egyedül érzed magad ebben a hatalmas világban, és fogalmad sincs, hogy mit kezdj magaddal. El kezdesz azon gondolkodni, hogy mit csinálhattál rosszul, hogy melyik kereszteződésnél indultál rossz irányba. De hiába. Nem tudod, hol rontottad el.
Minden nap mosolyt csalsz fel az arcodra, hogy senki se lássa azt, hogy nincs minden rendben veled. Mosolyogsz, mert még saját magaddal is el akarod hitetni, hogy boldog vagy, pedig a szíved legmélyén érzed, hogy nem vagy boldog. Egyáltalán, egy cseppet sem. Nem érted, hogy cseppenhettél pont ide, ahol ilyen fájdalmas minden. Érzed, hogy ez nem a te világod, mert nem illesz bele, de még sem adod fel. Kutatod a boldogságot, minden apró helyen megnézed, de nem találod, és te egyre csak elkeseredettebb leszel, és már azt a halvány fénysugarat sem látod, ami eddig próbált vezetni téged. Sötétség vesz körül, elvesztél, és egy tenger fenekére süllyedtél. Ahonnan nincs kiút. Próbálkozol, de minden erőfeszítésed értelmetlen... egyedül vagy.

Begyógyúlt seb, miből még szivárog a múlt

Ti feltettétek már magatoknak, hogy vajon mennyi szúrást képes elviselni a szívünk? Meddig bírjuk? Meddig vagyunk képesek elviselni a pofonokat? Képesek leszünk minden egyes esés után újra és újra felállni? És ha igen mi lesz ennek a következménye? Meddig vagyunk képesek bírni, felállni és harcolni?
Én rengetegszer feltettem már ezeket a kérdéseket magamnak, de választ sose leltem rájuk, talán nincs is ezekre válasz, mert nem tudhatjuk. Csak élünk és küzdünk, ha képesek vagyunk rá, de a szívünk legmélyén tudjuk, hogy akarnunk kell a küzdést. Legyen bármilyen nehéz, ha nap, mint nap ütéseket kell elviselnünk, ha naponta a földbe taposnak, ha szavakkal ütögetnek, nekünk bírnunk kell. És hogy miért? Azért, mert erről szól az élet.
Én is rengeteg pofont kaptam, és minden egyes pofon után elgondolkoztam azon, hogy mi értelme tovább folytatni az utamat. Volt, mikor napokon keresztül csak ezen agyaltam, gondolkodtam és gondolkodtam. Néha már ebbe betegedtem bele...lelkileg. Annyira koncentráltam arra, hogy újra boldog legyek, hogy van-e egyáltalán értelme, hogy újra boldog legyek. De a vége mindig az volt, hogy ezt nem lehet erőltetni, és ezt egyszerűen nem szabad abba hagyni, még ha fáj is. Sokszor fel akartam adni, de sosem voltam rá képes. Egyszerűen nem tudtam megtenni. Csak sodródtam előre, ahogy a szél is repíti a felhőket, arra jártam, amerre tudtam.
Esténként azzal biztattam magam, hogy erős vagyok, és ezen a pofonon is túl fogom tenni magam. De mindig rá kellett jönnöm, hogy ez nem így megy. Mert még ha össze is szedtem magamat, apró karcok így is maradtak a szívemen, ami mindig emlékeztet a fájdalomra. Persze jól vagyok, de a szív nem felejt. Túl tettem magam a pofonokon, de a régi sosem leszek, mert minden egyes fájdalom után változunk, még ha nem is akarunk. Talán azért, hogy így haladhassunk előre, mert csak akkor vagyunk képesek arra, hogy a lábunkat váltakozva tegyük egymás elé, ha erősek vagyunk. Erősödnünk kell, azt hiszem, hogy én erősödtem.
De valami sosem lesz a régi. A bizalom. Hisz minden nap félek, hogy mikor fognak újra megbántani az újonnan belépett emberek az életembe. Persze próbálkozok, de a szívemet nem én irányítom. Mindig azzal győzködöm magamat, hogy ők nem azok, akik a múltban fájdalmat okoztak, de sajnos ez nem ilyen egyszerű. Hisz csak azok képesek fájdalmat okozni, akik közel állnak hozzánk. Új emberek léptek az életembe, és nem merem őket közel engedni magamhoz, védőfunkciót használok, hogy senki se kerüljön annyira a szívembe, hogy meg tudjon bántani. Nem tehetek róla, egyszerűen csak félek. Szeretnék ezen változtatni, de nem tudom, hogyan kell.
Akadály nélkül akarok szeretni, gondtalanul szeretni, szárnyalva szeretni, de a múlt megakadályoz ebben, és annyira gyűlölöm ezt. Úgy érzem, hogy a mostani embereket büntetem, és ettől bűnösnek érzem magam, mert nem adok nekik esélyt arra, hogy megmutassák azt, hogy ők nem akarnak megbántani. Ki akarom nekik nyitni a szívemet, hogy önfeledten nevethessek végre. De egyszer talán sikerülni fog, és a szívem ragyogni fog a boldogságtól.

A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.

Egy kis szösszenet! (saját)

Itt fekszik mellettem. Hallgatom halk szuszogását, ami oly' megnyugtató, nézem arcát, ami miattam mosolyog, szeme ragyog a boldogságtól, érzem a kezem alatt a bőrét, ami még a selyemnél is finomabb. Érzem az illatát, könnyedén terült szét a tüdőmben, ennél mámorítóbb illat nem is létezhet, ez az én drogom, hisz akárhányszor csak belélegzem elkábít.
Fejemet mellkasára hajtottam, hogy még közelebb érezhessem őt magamhoz. Szíve békésen vert a bordái között, ritmusa fel vette az én szívem ritmusát. Együtt táncoltak a világ legszebb zenéjére. Olyan nyugodt vagyok, nem érzem azt, hogy lenne bármi problémám is, mintha az összes megszűnt volna, csak mert a közelében vagyok. Boldog vagyok, lelkem a felhők között szárnyal egy lágy fuvallaton, amely hercegnőként bánik velem.
Boldog vagyok, de mégis van bennem egy apró kis félelem. Félek, hogy egyszer ez az egész megszűnik létezni, és csak egy emlék lesz. Nem akarom, hogy véget érjen ez a mese, mert ahhoz túlságosan is szép. Továbbra is főszereplő akarok lenni, akinek a korona ott van a fején, és a herceg csak is őt szereti. Ez az én mesém, és én a könyvet végtelen hosszúságúra szándékozom írni.
Vettem  egy mély levegőt, majd a szerelmemre néztem, aki mosolyogva nézett rám. A kezével beletúrt a hajamba, majd egy csókot lehelt a homlokomra, beleremegtem. Az összes végtagom remegett a boldogságtól.
- Megígéred, hogy örökre velem leszel? - kérdeztem suttogva.
- Ezt nem ígérhetem meg - nézett mélyen a szemembe -, de azt igen, hogy amíg itt vagyunk egymásnak, mindig szeretni foglak, legyél bármilyen idegesítő, hisztis, őrült, bolond - nevetett fel örömittas hangon.
- Bolond vagyok, mert megbolondítasz - mosolyodtam el.
- Szeretlek - érintette meg az arcomat, miközben szemét egy pillanatra sem vette le a tekintetemről.
- Szeretlek - mondtam tiszta szívemből, majd megcsókoltam.