Az élet rögös útja tele van hibákkal

Élünk! Élünk, ami azt jelenti, még ha nem is szeretnénk, de hibázunk. hibázunk, mint mindenki, hisz emberek vagyunk. sokszor nem tervezzük, nem akarjuk, de mégis elkövetünk olyan dolgokat, amiket meg fogunk bánni. szeretnénk elfelejteni, ez azonban még sem megy, mert olyan nyomot hagyott bennünk, amit lehetetlen kitörölnünk. Keressük a delete gombot, és ezt egész addig tesszük, míg rá nem ébredünk arra, hogy az életben nincs törlés lehetőség. El kell fogadjuk, mert ha nem tesszük, felemészt minket, és végül csak árnyéka leszünk önmagunknak.
Én is sokat hibáztam, amiket bánok, iszonyúan megbántam a múltbéli döntéseimet, legszívesebben kidobnám az összeset a szemétbe. Bárcsak lenne ilyen szemetes, de nincs. Sokszor elgondolkodom azon, hogy miért tettem azt, amit tettem, és akármennyit agyalok ezen, nem találok választ. El kell fogadnom az akkori döntéseimet, amik mára kínos történetté fonták magukat. Még ma is azt keresem, hogyan lehetne jobb, és arra jutottam, hogyha az akkori hibákat nem követem el, akkor ma nem lennék az, aki vált belőlem. Néha nem tudom, hogy ez rossz vagy jó, mert talán jobb is lehetnék, ha a múlt rögei nem lennének a hátam mögött. De ezt már nem fogom megtudni, és lehet, hogy így helyes. Ezt az utat kellett járnom, ezt választottam, és még rengetegszer hozok olyan döntéseket, amiket megbánok majd. De azt hiszem, ez az élet, hogy olyan dolgokat teszünk, amiket ugyan megbánunk, de ezek formálnak minket, így válunk olyan emberré, amilyennek lennünk kell. És csak reménykedek, hogy a szívem egyszer meg kapja azt a felszabadulást, amire szükségem van.

A barátság, mint illúzió

Azt mondják, hogy van igaz barátság. Egy olyan barátság, ami erősebb a szerelemnél. Sokáig én is ebben a tudatban éltem, hogy igen, nekem van egy olyan barátom, akire mindig számíthatok, mert szükségünk van egymásra. Hittem, hogy ez egy életre szóló barátság, és még csak nem is gondoltam arra, hogy ez véget érhet, mert ilyen nem létezik. De tévedtem. Nincs olyan barátság, ami örökre megmarad, ami mindent kibír, mert az idővel együtt mi is változunk, és ezt még ha akarjuk is, akkor sem tudjuk megállítani. A barátság az idő teltével egyre csak gyengébb lesz. Persze biztos vannak kivételek, de nálam ez a kivétel nem szerepel. Nem tudom, hogy mit rontottam el, vagy hogy mit csináltam rosszul, egyszerűen csak ki lett törölve a forgatókönyvből, és többet nem fog szerepet kapni, mert valami, ami hatalmasabb nálam és az akaratomnál, ezt nem engedi. Van ez így, nem igaz? Az emberek szétválnak, mert a lábuk nem ugyan azon az úton viszi őket. Egy elágazáshoz értünk, ő ment balra, én pedig jobbra. 

Persze rosszul esett, de el kell fogadnom, hogy ez az élet rendje. Valakit elenged, hogy legyen helye az újnak. De én már azon a ponton vagyok, hogy nem hiszek az örök barátságban. Sok pofont kaptam azoktól az emberektől, akiket tényleg a barátaimnak hittem, de ez a szó, csak az én szótáramban szerepelt. Számomra nem létezik az örökké élő baráti kapcsolat. Csak én vagyok, és a tükörképem, mert ő sosem csap be.

Harc az álomért

Mindenki azon az úton akar elindulni, amit megfelelőnek érez, amiről tudja, hogy az neki teremtetett. Mindent úgy tesz, hogy ezt elérje. Harcol, hogy egyre erősebb legyen, néha vért szenved, mert az élet nem kegyelmes vele. Pofára esik, érzi, hogy a felállás a porból nehéz, de még így sem adja fel, mert a szíve nem engedi, kitartást suttog, amit az ember próbál megtartani. Nagy erőt vesz magán és fokozatosan feláll. Végre a talpán áll. De ez után úgy érzi, hogy további harcokra nincs ereje, elfáradt, mert a lelkére akkora csapást mértek, hogy kifogyott a tartalékból. Azonban a szíve még most sem hagyja, hogy feladja, még ha mélyre is süllyedt az a bizonyos erő, a felszínre akarja hozni. Ott van valahol a tenger fenekén, az embernek ezt csak észre kell venni, és kihorgászni, mert képesek vagyunk rá. Akármit is akarunk el kell, hogy érjük, ha valóban ez a szívünk óhaja.
 Az élet csak így kap értelmet, ha harcolunk azért, amit tényleg akarunk. Igaz, hogy ez sokszor nehéz, sőt lehetetlennek tűnik, de még ekkor sem adhatjuk fel. Addig kell magunkat áttuszkolnunk a tövissel védett ágakon, amíg végre eljutunk oda, ahol lennünk kell. Semmi sem pottyan a kezünkbe, harcolnunk kell, hogy a végén a miénk lehessen a cseresznye a hab tetejéről.

...aki lenni szeretnék

Tombolnék, táncolnék az élet ritmusára, mint egy bolond. De nem megy. Mintha egy hatalmas fal előttem állna, és visszatartana attól, hogy az legyek, aki lenni szeretnék. És bármennyire próbálom, nem tudom lerombolni. Pedig annyira szeretném, de nem megy.

Egy álomért egy élet az ár

Mindenkinek kell a kikapcsolódás, és ezt mindenki máshogy teszi. Minden egyes embernek mást jelent a kikapcsolódás. Van, aki lemegy a konditerembe, van, aki a box zsákot püföli, hogy kiadja a dühét és lenyugodjon. Mások zenét hallgatnak, vagy egyszerűen az ágyra dobják magukat és alszanak. Van, aki bicikli túrára megy, de olyan is van, aki neki áll sütni. Ahány ember, annyi szokás, mindenkinek más a jó, és mindannyiunkat más kapcsol ki, más nyugtat meg.
Nekem az írás az, ami kikapcsol. Ha elkezdek írni, akkor teljesen megszűnik a valóság, és abba a világba csöppenek, amit éppen írok. Szeretem azt az érzést, ami ilyenkor átjár, mert más lehetek, és egy másik világban lehetek. Elfelejtem a gondokat, a rossz emlékeket, az idegeskedést. Egyszerűen megszűnök létezni, és újjá születek egy olyan helyen, ami messzire repít, és ahol az lehetek, aki lenni akarok.
Ilyenkor érzem azt, hogy tényleg érek valamit, mert azt csinálom, amit szeretek, és ez energiával tölt fel, hogy kibírjam a napokat. Úgy vagyok vele, hogy aki ír, az gazdag ember, mert annyiféle helyre juthat el, amennyire csak szeretne, hisz az írásnak a fantázia adja a szárnyakat, és amíg az gazdag, addig mi szárnyalhatunk. És talán ez az, amit annyira imádok ebben.
Most is írok egy történetet, amibe beleszerettem, és egyszer majd kiszeretném adatni. Nem azért, hogy pénzt zsebeljek be vele,  vagy hogy az emberek megismerjenek. Hanem inkább azért, hogy az írásom által az emberek megismerjék az érzéseimet, és megismerjék azt a világot, amiben szeretek lenni. Hogy kikapcsolják az agyukat, és maguk előtt csak azt lássák, amit leírtam. Azt szeretném, ha az írásom által együtt sírnánk, nevetnénk, izgulnánk.
Nagy erővel dolgozok azon, hogy ez megvalósuljon, mert nagyon akarom azt, hogy az álmom ne csak álom maradjon. Remélem, amikor eljön az ideje, majd a kezemben foghatom a saját könyvemet.

"A város már sötétségbe borult, a Nap trónját a Hold foglalta el, dicsőségesen ült fel rá. Az utcáknak a lámpafények adtak fényt, amit csak tudtak, beborítottak, de sok árnyat képtelenek voltak legyőzni. A szél is felerősödött, ami viháncolva kócolta össze az emberek haját, akik nem tudtak ellene védekezni. A többségük sietve sétált a járdán, de akadtak olyanok, akiket nem érdekelt a hűvös fuvallat. Ugyanúgy zajlott az élet, mint nappal, az autók egymást követve haladtak, az emberek a buszmegállóban várták a buszt, amire végre felszállhatnak.

Ott volt egy lány is a megállóban, feszes bőrnadrágban, térd csizmában, vörös topban és egy bőrkabátban várt félrehúzódva a többiektől. Arcát egy laza smink borította, amit barna, göndör fürtjei tettek karakteresebbé. Nézte a többieket, ahogy beszélgetnek, önfeledten nevetnek, vagy csak meredten bámulnak maguk elé. A szemét köztük és a kezén lévő óra között járatta, és minden perccel egyre idegesebb lett. Unottan nézett körbe, hátha megpillantja azt, ami, vagy aki az idegességét okozza. De semmi, felsóhajtott, majd a kabátján felhúzta a cipzárt. A percek teltek, az emberek jöttek és mentek, de sehol sem látta azt, aki miatt várakoznia kell. Újra és újra ránézett az órájára, mert úgy érezte, hogy egy idő hurokba került, ahol még a másodpercek is lelassítva haladnak." 

Csak egy pillantás

Csak egy pillantás. Elég egy pillantás, hogy felkeltse valaki az érdeklődésünket. Ezután mindig őt szemléljük, keressük az arcát, akarjuk hallani a hangját, a nevetését. Azt szeretnénk, hogy szeme minket nézzen. Az elején még csak nem is sejtjük, hogy érzünk iránta valamit. Ez a rejtett üzenet csak később jut el a szívünkig. De ha már eljutott onnantól kezdve nincs visszaút. Őt akarjuk, csak is őt. Azt szeretnénk, ha a nevetése miattunk csendülne fel, ölelése csak is minket védelmezhet, keze csak a mi kezünket foghatja, szeme csak is minket csodálhat. És ez az érzés felbecsülhetetlen. Hisz jött egy érzés a semmiből, ami megváltoztatott mindent. Megváltoztatott minket, mert szívünknek új dallamot írt.

Hogy ki vagyok?

Hogy ki vagyok? Nem tudhatod, mert a valódi énemet egy nagy fal rejti. És még én magam sem tudom lerombolni. Elbújtattam a valódi lényemet, pedig nem akartam. Csak megtörtént.

A sorsod a te kezedben van

Elgondolkodtatok már azon, hogy ami történik velünk az csak véletlen, vagy inkább a sors? Hogy meg van írva a sorsunk, vagy mi irányítjuk? Mindenki másban hisz, máshogy értelmezi az életet, mindenkinek más az élet értelme. Mindannyian máshogy gondolkodunk.
Szerintem a sorsunk a kezünkben van, mert ha nem teszünk semmit, akkor nem történik semmi. Cselekednünk kell azért, hogy haladhassunk előre, és csak így írhatjuk meg a sorsunkat. Nekünk kell eldönteni, hogy melyik utat választjuk; a jót, vagy a rosszat. Magunkra számíthatunk, mert az erőt, ami a célhoz kell, azt csak is magunkban találhatjuk meg. Rajtunk áll, hogy a döntésünk miként befolyásolja az életünket. A jó ajtót kell kinyissuk, hogy haladhassunk, és ha nem a jón léptünk be, akkor is tovább kell folytassuk, hogy megtaláljuk a megfelelőt. A sorsunk a kezünkben van. Mi befolyásoljuk azt, hogy mi történik velünk, nekünk kell tennünk azért, hogy elérjünk valamit az életben. És én ezért harcolok, hogy megvalósítsam a céljaimat, mert ha hiszünk magunkban, akkor bármire képesek vagyunk.

Az élet értelme

Sokunknál van az, hogy nem értjük, hogy mi az élet értelme. Mégis miért élünk, ha egyszer úgy is meghalunk? Egyáltalán van értelme bárminek is? Minek van a boldogság, ha a csalódás úgy is tönkre tesz mindent? Nálam sokszor felmerülnek ezek a kérdések, és olyankor csak ülök és nézek magam elé. Nézem a fákat, amiket lágy mozdulatokkal tart táncban a szél, hallgatom a madarak csiripelését. Nézem, ahogy a kisgyerekek vidáman játszadoznak. Egyszerűen csak nézek előre. És olyan idegesítő. Nem szeretnék ilyen butaságokon gondolkodni, de még is ezt teszem.
A végén mindig arra jutok, hogy még ha nem is vagyunk hallhatatlanok, de van értelme az életünknek. Hisz ott vannak azok az emberek, akik szeretnek minket, a családunk, barátaink, szerelmünk. Az a rengeteg nevetés, az a hosszan tartó nevetés, amitől már fáj a hasunk és a szánk, de mégis jó érzés. Az ölelések. Egy kedves szó attól, aki sokat jelent neked. Ezek boldogságot repítenek szívünkbe. Egy szerelmes csók, ami a mennyországba repít minket.. feledhetetlen. A virágok illata, egy gyönyörű naplemente, csoki.
Rengeteg dolog van, ami értelmet ad az életnek. És hogy neked mi az? Azt neked kell megtalálnod. Nem mondom, hogy könnyű, mert nehéz az út, amin megyünk, de van értelme mindennek. Még a csalódásoknak is, hisz azok tesznek minket egyre erősebbé, ami nélkül nem tartanánk ott ahol most vagyunk.
Erősek kell legyünk, hogy megtaláljuk mindennek az értelmét, hogy elérhessük az elénk kitűzött álmokat, hogy minden elesés után fel tudjunk állni. Mert csak így érhető el az, amit szeretnénk, és én el akarom élni az álmaimat. Harcolok és élek, mert mindennek meg van az értelme.

Tegyél az álmodért

Ha van egy álmod, tegyél érte! Ne csak ülj, és várj, hogy majd történjen valami, mert akkor az álom csak álom marad. Állj fel és indulj el azon az úton, ami elvezet az álmodhoz.

Napi motiváció!

Nehéz az élet, ezt mindenki tudja! Nem könnyű. Sokat kell szenvednünk, de ahogy mondani szokták, az eső után mindig újra sütni fog a nap. Bármilyen akadály is van előttünk, nem hátrálhatunk meg, tovább kell mennünk az úton, amit elkezdtünk. Mindennap harcolnunk kell, hogy nyerhessünk, mert ha nem harcolunk a nyerésre még csak lehetőségünk sem lesz. Katonák vagyunk az élet nagy háborújában, és csak rajtunk áll, hogy elbukunk vagy küzdünk. Küzdenünk kell, hogy mosolyoghassunk. Mosolyogva küzdeni a legegyszerűbb, mert amíg a szívünkben remény él, mindenre van esély.

Bizalom

A bizalom az egyik olyan dolog, ami nehézséget okoz sok ember számára. Sokunknak nehézséget okoz, hisz a bizalom egy olyan fonál, amely könnyen el tud szakadni. És ha egyszer már elszakadt az már sosem lesz olyan, mint az elején. Kevés az erő benne, de talán azért, mert Isten a legdrágább "ékköveket" gyengének készítette, hogy jobban vigyázzunk rá.
Sok ember járkál ki és be az életedben, néhányban egyáltalán nem akarsz megbízni, de akadnak olyanok, akikhez igenis hozzá akarod kötni a bizalom fonaladat. Akarnád, de még sincs elég bátorságod hozzá. És hogy miért? Azért, mert régebben megmutatták neked azt, hogy nincs értelme bíznod senkiben, és ez akkora fájdalommal tölt el, hogy azt a bizonyos fonalat inkább zsebed mélyére nyomod és elfelejted, hogy létezik. Erről nem mi tehetünk, hisz nem mi okoztunk magunknak csalódást. A szívünk nem képes kezet nyújtani a bizalom felé, mert tudja, hogy egyszer már átvertek minket, és ez bármikor megismétlődhet egy másik személlyel.
Néha helyesnek érezzük azt, hogy így élünk, de nem tesz jót nekünk, pedig mi csak békét szeretnénk a lelkünknek, és bármilyen ijesztő, de ezt csak azzal a bizonyos fonállal érhetjük el, amit elrejtettünk. Fájdalmas, de ez az igazság: mások ostobasága miatt nem lehetünk boldogok a jelenünkben, mert a csalódott múlt mindig a fejünkbe szökik, ha bízni akarunk valakiben. Talán már sosem fogunk úgy élni, mint eddig, mert az eseményekkel együtt változunk, talán egyszer majd jön valaki az életünkbe, aki bebizonyítja, hogy igenis bízhatunk. De amíg nem jön el az a bizonyos személy, addig csak árnyéka leszünk önmagunknak, mert a bizalom fonala nem képes párra találni, és ez az, ami miatt igazán szenvedünk. Szenvedünk, mert már nem vagyunk képesek senkiben sem megbízni úgy, ahogy azt kéne!

...

Néha egy találkozás többet jelent, mint az ember azt gondolná. Nem tudhatjuk, hogy mi lesz a vége, de azt érezhetjük már egy pillantástól, hogy vonzódunk ahhoz a bizonyos személyhez. Ezután mosolya utat nyer a szívünkhöz, és már csak ő jár a fejünkben. Még jobban meg akarjuk ismerni, egyre többet és többet akarunk róla tudni. Az érdeklésünk iránta kezd a magasba szökni, de még mindig nem teltünk be vele. Állandóan magunk előtt látjuk a szemét, a mosolyát, halljuk a hangját, és érezzük az illatát. Ha nem vagyunk azzal a bizonyos személlyel, akkor az eszünk csak azon jár, hogy mikor láthatjuk őt újra. Egyre többet és többet akarunk belőle, míg végül rájövünk, hogy teljesen beleszerettünk. Érezzük, hogy többé nem akarunk nélküle élni, mert Ő az, aki teljessé tesz minket. Általa végre boldogok vagyunk, és Ő újra az eszünkbe juttatja azt, hogy a szerelem a lehető legboldogabb emberekké tesz minket!