Mindenki azon az úton akar elindulni, amit megfelelőnek érez, amiről tudja, hogy az neki teremtetett. Mindent úgy tesz, hogy ezt elérje. Harcol, hogy egyre erősebb legyen, néha vért szenved, mert az élet nem kegyelmes vele. Pofára esik, érzi, hogy a felállás a porból nehéz, de még így sem adja fel, mert a szíve nem engedi, kitartást suttog, amit az ember próbál megtartani. Nagy erőt vesz magán és fokozatosan feláll. Végre a talpán áll. De ez után úgy érzi, hogy további harcokra nincs ereje, elfáradt, mert a lelkére akkora csapást mértek, hogy kifogyott a tartalékból. Azonban a szíve még most sem hagyja, hogy feladja, még ha mélyre is süllyedt az a bizonyos erő, a felszínre akarja hozni. Ott van valahol a tenger fenekén, az embernek ezt csak észre kell venni, és kihorgászni, mert képesek vagyunk rá. Akármit is akarunk el kell, hogy érjük, ha valóban ez a szívünk óhaja.
Az élet csak így kap értelmet, ha harcolunk azért, amit tényleg akarunk. Igaz, hogy ez sokszor nehéz, sőt lehetetlennek tűnik, de még ekkor sem adhatjuk fel. Addig kell magunkat áttuszkolnunk a tövissel védett ágakon, amíg végre eljutunk oda, ahol lennünk kell. Semmi sem pottyan a kezünkbe, harcolnunk kell, hogy a végén a miénk lehessen a cseresznye a hab tetejéről.
Még is mi az élet? Egy olyan világ, ami tele van fájdalommal, csalódással, keserűséggel. De ugyan akkor szerepet kap a boldogság, a nevetés, az öröm is. Tudni kell nevetni, ugyan akkor sírni. Szembe kell nézzél a veszéllyel, még ha nincs is erőd. Nem szabad földre esned, mert akkor megsemmisülsz. Álld ki az élet örökös próbáját és meglátod, hogy rögtön rájössz arra, hogy mi is valójában az élet..!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése