Idézetek

Hibák és kudarcok nélkül nincs élet.

 

Bármi lesz is a vég, nem fog elválasztani minket.

 Ne ragaszkodj ahhoz, ami valójában nem vagy, mert a végén a külvilág szemében olyanná válsz.

Az élet nem csak kívül zajlik, hanem mélyen belül az emberben is. És ez utóbbi sokszor sokkal aktívabb.

Az élet padlóra küldhet, de rajtad kívül más nem döntheti el, hogy felállsz-e..

 

Nem azért nem merjük, mert nehéz, hanem azért nehéz, mert nem merjük.

Az élet csatáit nem mindig a gyorsabb, vagy erősebb nyeri meg, de előbb vagy utóbb az lesz a győztes, aki hiszi, hogy győzni képes.

 

Egy nap csak egyet élj meg! Ne rágódj folyton a múlton, mivel már vége, és ne rágódj a jövőn, mivel még nem jött el. A jelenben élj, és tedd olyan csodálatossá, hogy majd érdemes legyen rá visszaemlékezni.

 

 Mindegy hogy érzed magad, kelj fel, öltözz fel és küzdj az álmaidért.

..az a bizonyos holnap.

Van, akinek könnyű, de vannak olyanok, akiknek nehézséget okoz az, hogy önmagukat adják. Van, aki gond nélkül megnyílik mások előtt, talán még egy percbe sem telik nekik, és már össze is barátkozott másokkal. Mert nekik nem jelent gondot az, hogy kinyissák mások számára az ajtót. De nekem igen. Képtelen vagyok kinyitni azt a bizonyos ajtó, hogy beengedjem rajta az új embereket. Nehezemre esik barátkozni, megszólalni. Nehezemre esik az, hogy megmutassam a világnak azt, aki valójában vagyok. És hogy miért? Azt még én magam sem tudom.
Minden egyes nap azon vagyok, hogy megváltozzak, hogy közvetlen legyek másokkal, hogy végre letudjam nyomni a kilincset, ami által az ajtó kinyílik. Mindig eltervezem, hogy ez az a nap lesz az, amikor végre átlépem a változás küszöbét. De sosem jön el, mert képtelen vagyok átlépni. Képtelen vagyok megmutatni a valódi lényemet, a személyiségemet. És a legrosszabb, hogy állandóan azzal ostorozom magamat, hogy miért esik ennyire nehezemre, mikor másoknak nagyon egyszerűen megy. Én miért nem vagyok rá képes, mikor mások igen? Gyűlölöm ezt az érzést, és az, hogy senki sem képes megérteni, iszonyú fájdalmas. Nap, mint nap megkapom, hogy nem szólalok meg, hogy nem beszélek annyit, mint ők. Csak mondják és mondják a magukét, de arról fogalmuk sincs, hogy ez nekem mennyire fáj, hogy milyen rosszul érint.
Igen, tudom, hogy egy maszkot hordok magamon, amit végre leszeretnék dobni, hogy végre mindenki előtt önmagam lehessek. Ez az, amire a leginkább vágyok. Szeretnék önfeledten nevetni, beszélgetni, és ha úgy van, hangosan ordibálni, úgy, hogy nem zavartatom magam azzal, hogy mások vajon mit gondolnak rólam. Másoknak annyira könnyen megy ez, de én képtelen vagyok rá, pedig ezt szeretném. Megszeretném mutatni a világnak, hogy ki is vagyok valójában, de mégis hogy tehetném meg, ha félek? Félek valamitől, de nem tudom, hogy mitől. Pedig nincs is szebb annál, ha önmagunk vagyunk, hisz csak így lehetünk boldogok, mert a személyiségünk tesz minket különlegessé. Én is különleges akarok lenni. De ahhoz, hogy az legyek, le kell vennem az arcomról a maszkot, hogy az emberek megláthassanak. Annyiszor felemeltem már a kezemet, hogy levegyem, de valamiért sosem sikerült még. És csak az forog a fejemben, hogy miért? Miért nem vagyok képes arra, amire mindenki más igen? Miért nem vagyok képes arra, hogy önmagam legyek? Hisz ez nem bűn, mert az ember csak így élhet teljes életet.
Gyűlölöm.
Az élet rövid, és én még nem táncoltam a saját táncomat. Pedig szeretném. Iszonyatosan szeretném eltáncolni a keringőmet, hogy mindenki engem nézzen, és tudják, hogy én ilyen vagyok. De mindig csak azt hajtogatom, hogy majd holnap. Egyszer talán majd eljön az a bizonyos holnap...

Képesek vagyunk újra szeretni, hinni és reménykedni!

Különös a szív, ésszel fel sem fogható. Hisz akárhányszor összetörik, az újra és újra összeszedi magát. Meggyógyul. Igaz, hogy időbe telik, de meggyógyul, és akkor már ismét képes lesz szeretni tele reményekkel. Reményekkel, amik állandóan benne laknak. Igaz, hogy néha egy időre elbújnak, de amikor már összeszedték magukat, előjönnek és megtöltik magukkal a testünket. Elárasztanak bennünket, hogy tudjunk szeretni, bízni. Az elején lehet, hogy nehéz lesz, de ha az érzések már jócskán elárasztottak bennünket, akkor már nem tudunk mit tenni. Hinnünk, szeretnünk és reménykednünk kell, hogy boldogok lehessünk.
Engem nem olyan rég nagyin megbántottak, a szívem darabokra tört, és most kezdem azt érezni, hogy a kis darabok kezdenek visszatérni a helyükre. Nem gondoltam volna, hogy újra fogok ilyet érezni, de mégis megtörtént. És hogy miért? Talán azért, mert szerelem nélkül nem tudnánk létezni, hisz még ha nem is akarunk érezni semmit, valaki úgy is belép az életünkbe, hogy változtasson ezen. Én sem akartam érezni, de jött valaki, aki tett ez ellen. Nem akartam, hogy így legyen, de még is megtörtént, és ez ellen semmit sem tehetünk.
A szív, akkor szeret ismét, mikor már készen áll az újra, de én még sem érzem azt, hogy készen állnék rá. Talán azért, mert félek a csalódástól. de mégis kockáztatnom kell, mert csak így élhetünk teljes életet, ha kockáztatunk. Bevallom, nem szeretnék reménykedni és szeretni, de nem tudok parancsolni az érzéseimnek, egyre erősebbek és erősebbek. Elérte, hogy érezzek, és ami megijeszt, hogy biztos vagyok abban, hogy belé tudnék szeretni.
Annyiszor mondtam már, de annyira hihetetlen a szív. Hiába él át ezer fájdalmat, újra és újra képes szeretni, hinni és reménykedni.

Idézetek!

 Úgy érzem, hogy ma már tényleg készen állok, azt mondom, most minden más lesz, főszereplő akarok lenni, nincs mitől félnem.

Szerelemmel bármi megtörténhet, ha nincs kételkedés és hátralépés.

 Ez több, mint egy barátság, ezen a nyáron, törtéjen több köztünk.

Igen, őrült vagyok, hogy meg akarlak csókolni, mondd, hogy van kedved hozzá.

Nézni akarlak, rólad álmodni, együtt élni minden pillanatot. Ölelni akarlak, csókolni akarlak, azt akarom, hogy mellettem legyél, mert szerelmet érzek. Te vagy a mindenem.

 Még mindig emlékszem arra a napra, amikor találkoztunk, megszületett bennem a szerelem, megtanítottál engem mosolyogni.

Nem, senki sem tudja, hogy mi van ezek mögött a szemek mögött, e maszk mögött.

Nem vártam, nem kértem, de felnőttem.

Meddig bírod majd, a viharban most el ne tévedj,
Van kiút,A bezárt szív, míg nyughatatlan
Álmodj úgy, most fedezd fel, mi a lelked mélyén
Lángra gyújt, Csak fogadd el, És élj pont úgy.

 Mindegy merre jársz
tudd, hogy élni oly szép
bátran álmodj még
sok új holnapért
Menj és add tovább
minden rossz napért kár
hiszen elrepíthetsz minden gondot
és számíthatsz ránk.

Van, hogy elhagy minden álmod s nem is sejted mennyit érsz, de hinned kell, hát állj csak fel, bármi bánt, azt engedd most el..

Valaki kell, ki átölel s a szerelem tűzzel éget fel.

 

Ránk vár a végtelen.

 Az élet olyan, mint a biciklizés. Nem lehet egyensúlyban tartani, ha egy helyben áll.

 

A siker titka abban rejlik, hogy eggyel többször kell felállnod, mint ahányszor elbuksz.

 

Nem tudod? Tanuld meg!

Nem megy? Gyakorold!
Nem próbáltad még? Kezdj bele!

Novella: Elhullajtott emlékek

A nap vakítóan sütött, a sugarai pedig élvezettel melegítették a lány bőrét. Melege volt, de nem ez zavarta. Valami,

ami sokkal jobban megérintette a szívét, a lelkét. Zavarta egy érzés, egy régi emlékkép, egy összetört álom. Szíve

zaklatott volt, őrjöngött, mint amiben egy eszeveszett csata zajlik. Belülről bombázzák, amik fájdalmat takarnak.

Arcán látni lehetett a mélyről jövö bánatot, amit még mindig nem tudott feldolgozni, emésztette őt egy szörnyeteg,

és ami a legrosszabb, hogy képetelen elengedni. Nem tudja, vagy egyszerűen csak nem akarja. Nem volt jól, de

arcával mégis mást akart láttatni, egy maszkot vett fel, hogy elrejtse szíve fájdalmát az emberek elől. Szája

mosolygott, de a szíve szenvedett, boldogságot szimulált, miközben a lelke sírt.
A lány elért egy parkhoz. Nem erre akart jönni, de valamiért itt kötött ki, de nem gondolkozott túl sokat, ment

tovább. Nem akart gondolkozni, ki akarta kapcsolni az agyát, hogy legalább egy kis ideig kitudjon szabadulni a

világból. Követte az ösvényt, de nem a szemével, mert azzal most nem látta a valóságot, a lábaival tekintett előre.

Haladt lépésről lépésre, míg egyszer csak meg nem állt. Lecövekelt, majd felpillantott, és maga előtt egy

rózsaszínbe borult cseresznyefát pillantott meg. Ezt a parkot úgy ismeri, mint a tenyerét, de erre a fára még sem

emlékezett. Rengeteg időt szokott itt eltölteni, de még egyszer sem látta ezt a gyönyört. Mert a fa látványa

káprázatos volt, egyszerűen már mesebeli. Hirtelen úgy érezte, hogy a mennyországba került, nem tudja, hogy hogyan,

de ott volt.
Madarak csiripelése töltötte be az eget, miközben könnyed táncot lejtettek. A levegő olyan friss volt, mintha még

csak hajnali öt óra lenne, amit pedig valami különleges illat ölelt magához. Mámorító volt, a lányt teljesen

elvarázsolta. Már csak az járt a fejében, hogy meg akarja érinteni a fát. Így tett. Elindult felé, és miközben

sétált, azt kezdte érezni, hogy minden fájdalma, amit eddig érzett, hamuvá égett. Egy másodperc alatt fellélegzett

az egész lelke.
A cseresznye fa közelében nem volt más növény, távolabb voltak, amik kör alakot formáltak, mintha vigyáznának erre

a tömény rózsaszín csodára. A fű is szebb, és bársonyosabb volt itt, mint a többi helyes. Végig simított a füvön,

az érintés más volt, nem a megszokott. Valóban azt kezdte érezni, hogy már nem is a földön van. Talán egy mese

világba lépett be, de az biztos, hogy tetszett neki, hisz minden problémája kámforrá lett. Szívében csak a

boldogság dalolt.
Vett egy mély levegőt, majd leült a fa tövébe. Felnézett a lombkoronára. A rózsaszín szirmok gyönyörű színben

pompáztak a napfényben, mintha életre keltek volna, játszottak a szemével, majd lehunyta őket. Hallotta továbbra is

a madarak csiripelését, érezte a szél simogatását a bőrén, érezte a kellemes illatokat, amik megtöltötték a tüdejét.

Élvezett minden kis apróságot, de a következő pillanatban minden eltűnt, a vidám csiripelés, az a jó érzet, ami

eddig benne tombolt, a szél gyengédsége. Szemét kinyitva meglátta, hogy már nem a parkban van, hanem egy szobában.

Nem volt ismerős neki, és nem értette, hogy került erre az idegen helyre. Nyugtalanná vált, minden egyes porcikáját

az idegesség járta át. Felkelt az ágyról, majd a szemben lévő szekrényhez ment, ahol képeket pillantott meg, amin ő

meg John vannak. Szemei teljesen elkerekedtek, szíve őrülten vert az értetlenségtől, végtagjai remegtek, szeme

könnyezett. "Mi folyik itt?" - Egyre csak ezt kérdezgette magában. Nem értette, hogy mi ez az egész.
El akart tűnni innen, ez kattogott őrültek módjára a fejében. Egy percet sem akar itt maradni tovább, sietve

elindult az ajtó felé, de ahogy kilépett egy férfiba ütközött. Félve nézett fel rá, de amint ez megtörtént John-nal

találta magát szembe. Ellökte magától. Hogy került ide, és miért van vele egy házban?
- Kicsim, mi a baj? - kérdezte értetlenkedve a férfi. Kicsim? A lány nem értette, hogy miért hívja kicsimnek, hisz

már rég szakítottak. Kezét ökölbe szorította, az idegesség és az értetlenség játszadozott a lelkével. Őrjöngeni,

sikoltozni akart, de csak könnyek csordultak ki a szeméből. Sírt.
- Holly, jól vagy? - érintette meg az arcát, mire a lány beleremegett.
-M-mit keresel te itt? - kérdezte alig hallható hangon, de még erre a pár szóra is meg kellett erőltetnie magát,

hogy normálisan ki tudja őket ejteni.
A férfi értetlenül nézett rá.
- Szerelmem, kezdesz megijeszteni.
Szerelmem? A lány kezdte azt hinni, hogy megőrült, hisz ez az egész lehetetlen, ez nem történhet meg, hogy ő meg

John itt vannak egy házban.
A férfi szó nélkül megölelte a lányt, amibe beleremegett. Szíve őrülten kalimpált, ami már lassan ki akart törni a

bordái közül. Végtagjai reszkettek, válla remegett a sírástól. Újra átöleli őt, újra érzi az illatt, és újra itt

van vele. Ez biztos, hogy csak egy álom, nem lehet valóság.
Holly ellökte magától, majd ideges léptekkel rohant előre, hogy eltűnhessen innen. Szétnézett a házban, a falakon

rengeteg közös képük volt, amin boldogok. Még is mi folyik itt? Belenyúlt a zsebébe, majd elővette a telefonját.
- Hol van? - kiáltott fel kétségbeesetten.
- Holly, mit keresel? - ment utána a férfi.
- Nincs meg Thomas száma. Egyre jobban sírt, mert nem értett semmit, hogy ez miért történik vele.
- Rendben. Most nyugodj meg - sóhajtott fel John. - Ki az a Thomas.
Nem válaszolt, csak nézte őt, miközben a férfi őt nézte, és arcán az aggodalmat látta. A lány tovább nézte a

telefonszámok listáját. Nem volt ott Jessica, Dan és még sok olyan ember, akik fontosak neki. Semmi sem volt a

helyén.
- Miért? - rogyott össze a lány. - Miért vagy te itt? Hisz szakítottál velem - kezdett el még jobban sírni. - És

hol vannak a barátaim? Nem értek semmit - ütött a padlóra.
- Kicsim, miről beszélsz? - tűrt el egy tincset a lány arcából, majd letörölte a könnyeit. - Nem szakítottam veled,

semmi pénzért nem hagynálak el - ölelte meg.
- De - motyogta az orra alatt. - Elhagytál engem - kiáltotta, miközben ellökte magától. - Elhagytál és

megbántottál. Te már rég nem vagy az életem része. Elhagytál, érted? - kiáltott még hangosabban. - És a barátaim,

akiket megismertem, hol vannak?
- Na jó, azt hiszem, hogy a sok munka megártott neked. Most szépen lefekszel és alszol - meg fogta a lány kezét,

hogy felsegítse, de ő nem hagyta, kitépte kezét a markából.
- Ez nem a valóság - nevetett fel kínjában. - Hisz te már a múltam vagy. - Nézte a férfit, ahogy ő nézi őt. Ez nem

valóság, hisz ő már rég nem szerepel a történetben. Végig nézett még egyszer John-on, majd felállt és elindult a

kijárat felé. Az ajtót kinyitva, újra a parkban volt a cseresznye fa alatt. Szétnézett, de a férfit már nem látta.

Nem értette, hogy mi volt ez az egész, szíve feldúltan ver még mindig, szemei könnyesek, és még érzi a férfi

ölelését magán.
A következő pillanatban egy szirom esett a lábára. Egy árva szirom, ami elhagyta a többieket, vagy csak az élet

szánt neki egy új életet, ezért szakadt el a társaitól. A lány megfogta az árva szirmot, mire halványan

elmosolyodott. Rájött, hogy nem emésztheti magát tovább a múlt miatt, hisz az már egy lezárt fejezet, Ő már egy

másik oldalon van, és nem szabad többet visszalapoznia. Kezdi elhinni, hogy minden okkal történik, mert ha John nem

szakít vele, akkor nem ismerné a mostani embereket, akik jelen vannak az életében. És ha az a csalódás nem érte

volna őt, akkor most nem az az ember lenne, aki most. Le kell zárnia a múltján, és örülnie kell a jelennek, és

azoknak, akik az életébe léptek, mert ez a helyes. Előre kell néznie, hogy láthassa az előtte lévő ösvényt, nem

nézhet hátra, mert akkor újra és újra fel fog bukni.
A lány lassú mozdulatokkal felállt, tett egy pár lépést a fától, de mikor hátra nézett, már nem volt sehol. Eltűnt.

Nem értette, hogy pontosan mi is történt vele, ez az talán csak egy álom volt, de abban teljesen biztos, hogy

ráébredt valamire. Még pedig arra, hogy a múltat sosem szabad hiányolni, hisz az már lezárult.

Egy idézet

Mosolygok, hogy ne lássa senki, hogy mennyire fáj.

Erős, ki legyőzi a fájdalmait

Jól vagyok. Vagyis inkább azt hiszem, hogy jól vagyok. Élem az életem, mert ezt kell tennem, sétálok az utamon, mert ez a helyes. Jól vagyok... ezt mondogatom magamnak, hogy könnyebb legyen, mert a pofonok, amiket kaptam, még mindig sajognak. Igaz, hogy begyógyultak már, de a hegek örökre meg fognak maradni, és ezek azok, amik segítenek abban, hogy emlékezzek arra, hogy a múlt az csak múlt.
Azt mondják, hogy minden okkal történik... talán így van, talán csak így erősödhetünk meg, hogy a következő csatát is túl éljük. Mert még ha a porba is hullunk, fel kell állnunk, hogy tovább sétáljunk. Nem maradhatunk a vesztes csata helyszínén. Ezt sose szabad megengedni magunknak, hogy a könnyebb utat válasszuk.
Én sem tettem. Találtam egy kapaszkodót és felálltam. De milyen érdekes, hogy a szívben tátongó seb mi mindenre képes. Még ha fáj is a szív, akkor is próbál új utat találni. Egy utat, ami által kiszabadulhatunk a sötétségből. Egy utat, ami újabb reményeket tartogat számunkra. És, hogy ezekre ráleljünk, az csak is rajtunk áll, hogy képesek vagyunk- e új ösvényre lépni, hogy a régi begazosodjon mögöttünk. Hisz a múltnak be kell gazosodnia, hogy ne tudjunk visszatekinteni.
Jól vagyok, ezt mondogatom magamnak.
De mikor leszek képes elhinni ezt?  Minden annyira bizonytalan, azt hiszem, hogy félek a jövőtől. Félek, mert nem akarok többet csalódni, félek, mert egy újabb esés után, újra erőt kell vennem magamon, hogy fel tudjak állni.
De még a félelem ellenére is elindultam egy új úton, ami nem tudom, hogy mit tartogat számomra, hisz a jövő még ködbe van burkolózva. Elindultam egy új úton, hogy újabb és újabb megpróbáltatásokba ütközzek. Vicces, nem igaz? Az ember minden egyes bukás után felkel, hogy utána ismét elessen. Ördögi kör ez, és mi sosem szállhatunk ki belőle, mert az élet ezt a mocskos játékot űzi velünk.
Mindig csak előre és előre kell néznünk. Tudom, hogy egyszer újra boldog leszek, hisz az eső után is mindig kisüt a nap. De a kérdés, hogy mikor. Mikor jön el a pillanat, hogy a szívem ismét őszintén tudjon mosolyogni? Nem tudhatom. De addig ki kel tartanom, amíg ez eljön. Nem szabad feladni, még ha ez könnyebbnek is tűnik.

Az élet nem más, mint egy hullámvasút: egyszer fent egyszer lent

Az élet nagy úr- sosem tudhatjuk, hogy mit rejt számunkra. Nem tudhatjuk, hogy mi fog történni velünk, de azt irányíthatjuk, hogy merre menjünk. Az ösvényeket mi tapossuk ki, mi döntjük el, hogy merre akarunk elindulni. Persze választhatunk kitaposott utat is, ami könnyen járható. Én olyan utat választottam, ahol eddig még nem jártam, ismeretlen környék. Bevallom, hogy nehezen indultam el rajta, és még mindig félek, hogy mi fog történni velem, hol fogok kikötni. Nem tudhatom, hogy mit rejt számomra a jövő, csak annyit tehetek, hogy küzdök, még akkor is, mikor minden rossz és csak kétely vesz körül. Igen. Én választottam ezt az utat, így hát vállalnom kell a következményeket. Hisz, ami most nehéznek látszik az előbb vagy utóbb meg fog könnyebbülni. Nem akarom feladni, és nem fogom hagyni, hogy a hullámvasút alján maradjak, mert én fel akarok jutni a tetejére, ahol a legszebb a kilátás, és ha kell, én fogom a kocsit feltolni egészen oda, legyen az bármilyen nehéz.
Sosem szabad feladni, mert mindig van egy szebb holnap. Erre gondolok, hogy kibírjam a nehézségeket, hisz ki kell bírnunk, mert csak így élhetünk normális életet, és én ezt teszem, harcolok, míg szívem dobog.