..az a bizonyos holnap.

Van, akinek könnyű, de vannak olyanok, akiknek nehézséget okoz az, hogy önmagukat adják. Van, aki gond nélkül megnyílik mások előtt, talán még egy percbe sem telik nekik, és már össze is barátkozott másokkal. Mert nekik nem jelent gondot az, hogy kinyissák mások számára az ajtót. De nekem igen. Képtelen vagyok kinyitni azt a bizonyos ajtó, hogy beengedjem rajta az új embereket. Nehezemre esik barátkozni, megszólalni. Nehezemre esik az, hogy megmutassam a világnak azt, aki valójában vagyok. És hogy miért? Azt még én magam sem tudom.
Minden egyes nap azon vagyok, hogy megváltozzak, hogy közvetlen legyek másokkal, hogy végre letudjam nyomni a kilincset, ami által az ajtó kinyílik. Mindig eltervezem, hogy ez az a nap lesz az, amikor végre átlépem a változás küszöbét. De sosem jön el, mert képtelen vagyok átlépni. Képtelen vagyok megmutatni a valódi lényemet, a személyiségemet. És a legrosszabb, hogy állandóan azzal ostorozom magamat, hogy miért esik ennyire nehezemre, mikor másoknak nagyon egyszerűen megy. Én miért nem vagyok rá képes, mikor mások igen? Gyűlölöm ezt az érzést, és az, hogy senki sem képes megérteni, iszonyú fájdalmas. Nap, mint nap megkapom, hogy nem szólalok meg, hogy nem beszélek annyit, mint ők. Csak mondják és mondják a magukét, de arról fogalmuk sincs, hogy ez nekem mennyire fáj, hogy milyen rosszul érint.
Igen, tudom, hogy egy maszkot hordok magamon, amit végre leszeretnék dobni, hogy végre mindenki előtt önmagam lehessek. Ez az, amire a leginkább vágyok. Szeretnék önfeledten nevetni, beszélgetni, és ha úgy van, hangosan ordibálni, úgy, hogy nem zavartatom magam azzal, hogy mások vajon mit gondolnak rólam. Másoknak annyira könnyen megy ez, de én képtelen vagyok rá, pedig ezt szeretném. Megszeretném mutatni a világnak, hogy ki is vagyok valójában, de mégis hogy tehetném meg, ha félek? Félek valamitől, de nem tudom, hogy mitől. Pedig nincs is szebb annál, ha önmagunk vagyunk, hisz csak így lehetünk boldogok, mert a személyiségünk tesz minket különlegessé. Én is különleges akarok lenni. De ahhoz, hogy az legyek, le kell vennem az arcomról a maszkot, hogy az emberek megláthassanak. Annyiszor felemeltem már a kezemet, hogy levegyem, de valamiért sosem sikerült még. És csak az forog a fejemben, hogy miért? Miért nem vagyok képes arra, amire mindenki más igen? Miért nem vagyok képes arra, hogy önmagam legyek? Hisz ez nem bűn, mert az ember csak így élhet teljes életet.
Gyűlölöm.
Az élet rövid, és én még nem táncoltam a saját táncomat. Pedig szeretném. Iszonyatosan szeretném eltáncolni a keringőmet, hogy mindenki engem nézzen, és tudják, hogy én ilyen vagyok. De mindig csak azt hajtogatom, hogy majd holnap. Egyszer talán majd eljön az a bizonyos holnap...