Azt mondják, hogy minden okkal történik... talán így van, talán csak így erősödhetünk meg, hogy a következő csatát is túl éljük. Mert még ha a porba is hullunk, fel kell állnunk, hogy tovább sétáljunk. Nem maradhatunk a vesztes csata helyszínén. Ezt sose szabad megengedni magunknak, hogy a könnyebb utat válasszuk.
Én sem tettem. Találtam egy kapaszkodót és felálltam. De milyen érdekes, hogy a szívben tátongó seb mi mindenre képes. Még ha fáj is a szív, akkor is próbál új utat találni. Egy utat, ami által kiszabadulhatunk a sötétségből. Egy utat, ami újabb reményeket tartogat számunkra. És, hogy ezekre ráleljünk, az csak is rajtunk áll, hogy képesek vagyunk- e új ösvényre lépni, hogy a régi begazosodjon mögöttünk. Hisz a múltnak be kell gazosodnia, hogy ne tudjunk visszatekinteni.
Jól vagyok, ezt mondogatom magamnak.
De mikor leszek képes elhinni ezt? Minden annyira bizonytalan, azt hiszem, hogy félek a jövőtől. Félek, mert nem akarok többet csalódni, félek, mert egy újabb esés után, újra erőt kell vennem magamon, hogy fel tudjak állni.
De még a félelem ellenére is elindultam egy új úton, ami nem tudom, hogy mit tartogat számomra, hisz a jövő még ködbe van burkolózva. Elindultam egy új úton, hogy újabb és újabb megpróbáltatásokba ütközzek. Vicces, nem igaz? Az ember minden egyes bukás után felkel, hogy utána ismét elessen. Ördögi kör ez, és mi sosem szállhatunk ki belőle, mert az élet ezt a mocskos játékot űzi velünk.
Mindig csak előre és előre kell néznünk. Tudom, hogy egyszer újra boldog leszek, hisz az eső után is mindig kisüt a nap. De a kérdés, hogy mikor. Mikor jön el a pillanat, hogy a szívem ismét őszintén tudjon mosolyogni? Nem tudhatom. De addig ki kel tartanom, amíg ez eljön. Nem szabad feladni, még ha ez könnyebbnek is tűnik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése