Novella: Elhullajtott emlékek

A nap vakítóan sütött, a sugarai pedig élvezettel melegítették a lány bőrét. Melege volt, de nem ez zavarta. Valami,

ami sokkal jobban megérintette a szívét, a lelkét. Zavarta egy érzés, egy régi emlékkép, egy összetört álom. Szíve

zaklatott volt, őrjöngött, mint amiben egy eszeveszett csata zajlik. Belülről bombázzák, amik fájdalmat takarnak.

Arcán látni lehetett a mélyről jövö bánatot, amit még mindig nem tudott feldolgozni, emésztette őt egy szörnyeteg,

és ami a legrosszabb, hogy képetelen elengedni. Nem tudja, vagy egyszerűen csak nem akarja. Nem volt jól, de

arcával mégis mást akart láttatni, egy maszkot vett fel, hogy elrejtse szíve fájdalmát az emberek elől. Szája

mosolygott, de a szíve szenvedett, boldogságot szimulált, miközben a lelke sírt.
A lány elért egy parkhoz. Nem erre akart jönni, de valamiért itt kötött ki, de nem gondolkozott túl sokat, ment

tovább. Nem akart gondolkozni, ki akarta kapcsolni az agyát, hogy legalább egy kis ideig kitudjon szabadulni a

világból. Követte az ösvényt, de nem a szemével, mert azzal most nem látta a valóságot, a lábaival tekintett előre.

Haladt lépésről lépésre, míg egyszer csak meg nem állt. Lecövekelt, majd felpillantott, és maga előtt egy

rózsaszínbe borult cseresznyefát pillantott meg. Ezt a parkot úgy ismeri, mint a tenyerét, de erre a fára még sem

emlékezett. Rengeteg időt szokott itt eltölteni, de még egyszer sem látta ezt a gyönyört. Mert a fa látványa

káprázatos volt, egyszerűen már mesebeli. Hirtelen úgy érezte, hogy a mennyországba került, nem tudja, hogy hogyan,

de ott volt.
Madarak csiripelése töltötte be az eget, miközben könnyed táncot lejtettek. A levegő olyan friss volt, mintha még

csak hajnali öt óra lenne, amit pedig valami különleges illat ölelt magához. Mámorító volt, a lányt teljesen

elvarázsolta. Már csak az járt a fejében, hogy meg akarja érinteni a fát. Így tett. Elindult felé, és miközben

sétált, azt kezdte érezni, hogy minden fájdalma, amit eddig érzett, hamuvá égett. Egy másodperc alatt fellélegzett

az egész lelke.
A cseresznye fa közelében nem volt más növény, távolabb voltak, amik kör alakot formáltak, mintha vigyáznának erre

a tömény rózsaszín csodára. A fű is szebb, és bársonyosabb volt itt, mint a többi helyes. Végig simított a füvön,

az érintés más volt, nem a megszokott. Valóban azt kezdte érezni, hogy már nem is a földön van. Talán egy mese

világba lépett be, de az biztos, hogy tetszett neki, hisz minden problémája kámforrá lett. Szívében csak a

boldogság dalolt.
Vett egy mély levegőt, majd leült a fa tövébe. Felnézett a lombkoronára. A rózsaszín szirmok gyönyörű színben

pompáztak a napfényben, mintha életre keltek volna, játszottak a szemével, majd lehunyta őket. Hallotta továbbra is

a madarak csiripelését, érezte a szél simogatását a bőrén, érezte a kellemes illatokat, amik megtöltötték a tüdejét.

Élvezett minden kis apróságot, de a következő pillanatban minden eltűnt, a vidám csiripelés, az a jó érzet, ami

eddig benne tombolt, a szél gyengédsége. Szemét kinyitva meglátta, hogy már nem a parkban van, hanem egy szobában.

Nem volt ismerős neki, és nem értette, hogy került erre az idegen helyre. Nyugtalanná vált, minden egyes porcikáját

az idegesség járta át. Felkelt az ágyról, majd a szemben lévő szekrényhez ment, ahol képeket pillantott meg, amin ő

meg John vannak. Szemei teljesen elkerekedtek, szíve őrülten vert az értetlenségtől, végtagjai remegtek, szeme

könnyezett. "Mi folyik itt?" - Egyre csak ezt kérdezgette magában. Nem értette, hogy mi ez az egész.
El akart tűnni innen, ez kattogott őrültek módjára a fejében. Egy percet sem akar itt maradni tovább, sietve

elindult az ajtó felé, de ahogy kilépett egy férfiba ütközött. Félve nézett fel rá, de amint ez megtörtént John-nal

találta magát szembe. Ellökte magától. Hogy került ide, és miért van vele egy házban?
- Kicsim, mi a baj? - kérdezte értetlenkedve a férfi. Kicsim? A lány nem értette, hogy miért hívja kicsimnek, hisz

már rég szakítottak. Kezét ökölbe szorította, az idegesség és az értetlenség játszadozott a lelkével. Őrjöngeni,

sikoltozni akart, de csak könnyek csordultak ki a szeméből. Sírt.
- Holly, jól vagy? - érintette meg az arcát, mire a lány beleremegett.
-M-mit keresel te itt? - kérdezte alig hallható hangon, de még erre a pár szóra is meg kellett erőltetnie magát,

hogy normálisan ki tudja őket ejteni.
A férfi értetlenül nézett rá.
- Szerelmem, kezdesz megijeszteni.
Szerelmem? A lány kezdte azt hinni, hogy megőrült, hisz ez az egész lehetetlen, ez nem történhet meg, hogy ő meg

John itt vannak egy házban.
A férfi szó nélkül megölelte a lányt, amibe beleremegett. Szíve őrülten kalimpált, ami már lassan ki akart törni a

bordái közül. Végtagjai reszkettek, válla remegett a sírástól. Újra átöleli őt, újra érzi az illatt, és újra itt

van vele. Ez biztos, hogy csak egy álom, nem lehet valóság.
Holly ellökte magától, majd ideges léptekkel rohant előre, hogy eltűnhessen innen. Szétnézett a házban, a falakon

rengeteg közös képük volt, amin boldogok. Még is mi folyik itt? Belenyúlt a zsebébe, majd elővette a telefonját.
- Hol van? - kiáltott fel kétségbeesetten.
- Holly, mit keresel? - ment utána a férfi.
- Nincs meg Thomas száma. Egyre jobban sírt, mert nem értett semmit, hogy ez miért történik vele.
- Rendben. Most nyugodj meg - sóhajtott fel John. - Ki az a Thomas.
Nem válaszolt, csak nézte őt, miközben a férfi őt nézte, és arcán az aggodalmat látta. A lány tovább nézte a

telefonszámok listáját. Nem volt ott Jessica, Dan és még sok olyan ember, akik fontosak neki. Semmi sem volt a

helyén.
- Miért? - rogyott össze a lány. - Miért vagy te itt? Hisz szakítottál velem - kezdett el még jobban sírni. - És

hol vannak a barátaim? Nem értek semmit - ütött a padlóra.
- Kicsim, miről beszélsz? - tűrt el egy tincset a lány arcából, majd letörölte a könnyeit. - Nem szakítottam veled,

semmi pénzért nem hagynálak el - ölelte meg.
- De - motyogta az orra alatt. - Elhagytál engem - kiáltotta, miközben ellökte magától. - Elhagytál és

megbántottál. Te már rég nem vagy az életem része. Elhagytál, érted? - kiáltott még hangosabban. - És a barátaim,

akiket megismertem, hol vannak?
- Na jó, azt hiszem, hogy a sok munka megártott neked. Most szépen lefekszel és alszol - meg fogta a lány kezét,

hogy felsegítse, de ő nem hagyta, kitépte kezét a markából.
- Ez nem a valóság - nevetett fel kínjában. - Hisz te már a múltam vagy. - Nézte a férfit, ahogy ő nézi őt. Ez nem

valóság, hisz ő már rég nem szerepel a történetben. Végig nézett még egyszer John-on, majd felállt és elindult a

kijárat felé. Az ajtót kinyitva, újra a parkban volt a cseresznye fa alatt. Szétnézett, de a férfit már nem látta.

Nem értette, hogy mi volt ez az egész, szíve feldúltan ver még mindig, szemei könnyesek, és még érzi a férfi

ölelését magán.
A következő pillanatban egy szirom esett a lábára. Egy árva szirom, ami elhagyta a többieket, vagy csak az élet

szánt neki egy új életet, ezért szakadt el a társaitól. A lány megfogta az árva szirmot, mire halványan

elmosolyodott. Rájött, hogy nem emésztheti magát tovább a múlt miatt, hisz az már egy lezárt fejezet, Ő már egy

másik oldalon van, és nem szabad többet visszalapoznia. Kezdi elhinni, hogy minden okkal történik, mert ha John nem

szakít vele, akkor nem ismerné a mostani embereket, akik jelen vannak az életében. És ha az a csalódás nem érte

volna őt, akkor most nem az az ember lenne, aki most. Le kell zárnia a múltján, és örülnie kell a jelennek, és

azoknak, akik az életébe léptek, mert ez a helyes. Előre kell néznie, hogy láthassa az előtte lévő ösvényt, nem

nézhet hátra, mert akkor újra és újra fel fog bukni.
A lány lassú mozdulatokkal felállt, tett egy pár lépést a fától, de mikor hátra nézett, már nem volt sehol. Eltűnt.

Nem értette, hogy pontosan mi is történt vele, ez az talán csak egy álom volt, de abban teljesen biztos, hogy

ráébredt valamire. Még pedig arra, hogy a múltat sosem szabad hiányolni, hisz az már lezárult.