Begyógyúlt seb, miből még szivárog a múlt

Ti feltettétek már magatoknak, hogy vajon mennyi szúrást képes elviselni a szívünk? Meddig bírjuk? Meddig vagyunk képesek elviselni a pofonokat? Képesek leszünk minden egyes esés után újra és újra felállni? És ha igen mi lesz ennek a következménye? Meddig vagyunk képesek bírni, felállni és harcolni?
Én rengetegszer feltettem már ezeket a kérdéseket magamnak, de választ sose leltem rájuk, talán nincs is ezekre válasz, mert nem tudhatjuk. Csak élünk és küzdünk, ha képesek vagyunk rá, de a szívünk legmélyén tudjuk, hogy akarnunk kell a küzdést. Legyen bármilyen nehéz, ha nap, mint nap ütéseket kell elviselnünk, ha naponta a földbe taposnak, ha szavakkal ütögetnek, nekünk bírnunk kell. És hogy miért? Azért, mert erről szól az élet.
Én is rengeteg pofont kaptam, és minden egyes pofon után elgondolkoztam azon, hogy mi értelme tovább folytatni az utamat. Volt, mikor napokon keresztül csak ezen agyaltam, gondolkodtam és gondolkodtam. Néha már ebbe betegedtem bele...lelkileg. Annyira koncentráltam arra, hogy újra boldog legyek, hogy van-e egyáltalán értelme, hogy újra boldog legyek. De a vége mindig az volt, hogy ezt nem lehet erőltetni, és ezt egyszerűen nem szabad abba hagyni, még ha fáj is. Sokszor fel akartam adni, de sosem voltam rá képes. Egyszerűen nem tudtam megtenni. Csak sodródtam előre, ahogy a szél is repíti a felhőket, arra jártam, amerre tudtam.
Esténként azzal biztattam magam, hogy erős vagyok, és ezen a pofonon is túl fogom tenni magam. De mindig rá kellett jönnöm, hogy ez nem így megy. Mert még ha össze is szedtem magamat, apró karcok így is maradtak a szívemen, ami mindig emlékeztet a fájdalomra. Persze jól vagyok, de a szív nem felejt. Túl tettem magam a pofonokon, de a régi sosem leszek, mert minden egyes fájdalom után változunk, még ha nem is akarunk. Talán azért, hogy így haladhassunk előre, mert csak akkor vagyunk képesek arra, hogy a lábunkat váltakozva tegyük egymás elé, ha erősek vagyunk. Erősödnünk kell, azt hiszem, hogy én erősödtem.
De valami sosem lesz a régi. A bizalom. Hisz minden nap félek, hogy mikor fognak újra megbántani az újonnan belépett emberek az életembe. Persze próbálkozok, de a szívemet nem én irányítom. Mindig azzal győzködöm magamat, hogy ők nem azok, akik a múltban fájdalmat okoztak, de sajnos ez nem ilyen egyszerű. Hisz csak azok képesek fájdalmat okozni, akik közel állnak hozzánk. Új emberek léptek az életembe, és nem merem őket közel engedni magamhoz, védőfunkciót használok, hogy senki se kerüljön annyira a szívembe, hogy meg tudjon bántani. Nem tehetek róla, egyszerűen csak félek. Szeretnék ezen változtatni, de nem tudom, hogyan kell.
Akadály nélkül akarok szeretni, gondtalanul szeretni, szárnyalva szeretni, de a múlt megakadályoz ebben, és annyira gyűlölöm ezt. Úgy érzem, hogy a mostani embereket büntetem, és ettől bűnösnek érzem magam, mert nem adok nekik esélyt arra, hogy megmutassák azt, hogy ők nem akarnak megbántani. Ki akarom nekik nyitni a szívemet, hogy önfeledten nevethessek végre. De egyszer talán sikerülni fog, és a szívem ragyogni fog a boldogságtól.