...aki lenni szeretnék

Tombolnék, táncolnék az élet ritmusára, mint egy bolond. De nem megy. Mintha egy hatalmas fal előttem állna, és visszatartana attól, hogy az legyek, aki lenni szeretnék. És bármennyire próbálom, nem tudom lerombolni. Pedig annyira szeretném, de nem megy.

Egy álomért egy élet az ár

Mindenkinek kell a kikapcsolódás, és ezt mindenki máshogy teszi. Minden egyes embernek mást jelent a kikapcsolódás. Van, aki lemegy a konditerembe, van, aki a box zsákot püföli, hogy kiadja a dühét és lenyugodjon. Mások zenét hallgatnak, vagy egyszerűen az ágyra dobják magukat és alszanak. Van, aki bicikli túrára megy, de olyan is van, aki neki áll sütni. Ahány ember, annyi szokás, mindenkinek más a jó, és mindannyiunkat más kapcsol ki, más nyugtat meg.
Nekem az írás az, ami kikapcsol. Ha elkezdek írni, akkor teljesen megszűnik a valóság, és abba a világba csöppenek, amit éppen írok. Szeretem azt az érzést, ami ilyenkor átjár, mert más lehetek, és egy másik világban lehetek. Elfelejtem a gondokat, a rossz emlékeket, az idegeskedést. Egyszerűen megszűnök létezni, és újjá születek egy olyan helyen, ami messzire repít, és ahol az lehetek, aki lenni akarok.
Ilyenkor érzem azt, hogy tényleg érek valamit, mert azt csinálom, amit szeretek, és ez energiával tölt fel, hogy kibírjam a napokat. Úgy vagyok vele, hogy aki ír, az gazdag ember, mert annyiféle helyre juthat el, amennyire csak szeretne, hisz az írásnak a fantázia adja a szárnyakat, és amíg az gazdag, addig mi szárnyalhatunk. És talán ez az, amit annyira imádok ebben.
Most is írok egy történetet, amibe beleszerettem, és egyszer majd kiszeretném adatni. Nem azért, hogy pénzt zsebeljek be vele,  vagy hogy az emberek megismerjenek. Hanem inkább azért, hogy az írásom által az emberek megismerjék az érzéseimet, és megismerjék azt a világot, amiben szeretek lenni. Hogy kikapcsolják az agyukat, és maguk előtt csak azt lássák, amit leírtam. Azt szeretném, ha az írásom által együtt sírnánk, nevetnénk, izgulnánk.
Nagy erővel dolgozok azon, hogy ez megvalósuljon, mert nagyon akarom azt, hogy az álmom ne csak álom maradjon. Remélem, amikor eljön az ideje, majd a kezemben foghatom a saját könyvemet.

"A város már sötétségbe borult, a Nap trónját a Hold foglalta el, dicsőségesen ült fel rá. Az utcáknak a lámpafények adtak fényt, amit csak tudtak, beborítottak, de sok árnyat képtelenek voltak legyőzni. A szél is felerősödött, ami viháncolva kócolta össze az emberek haját, akik nem tudtak ellene védekezni. A többségük sietve sétált a járdán, de akadtak olyanok, akiket nem érdekelt a hűvös fuvallat. Ugyanúgy zajlott az élet, mint nappal, az autók egymást követve haladtak, az emberek a buszmegállóban várták a buszt, amire végre felszállhatnak.

Ott volt egy lány is a megállóban, feszes bőrnadrágban, térd csizmában, vörös topban és egy bőrkabátban várt félrehúzódva a többiektől. Arcát egy laza smink borította, amit barna, göndör fürtjei tettek karakteresebbé. Nézte a többieket, ahogy beszélgetnek, önfeledten nevetnek, vagy csak meredten bámulnak maguk elé. A szemét köztük és a kezén lévő óra között járatta, és minden perccel egyre idegesebb lett. Unottan nézett körbe, hátha megpillantja azt, ami, vagy aki az idegességét okozza. De semmi, felsóhajtott, majd a kabátján felhúzta a cipzárt. A percek teltek, az emberek jöttek és mentek, de sehol sem látta azt, aki miatt várakoznia kell. Újra és újra ránézett az órájára, mert úgy érezte, hogy egy idő hurokba került, ahol még a másodpercek is lelassítva haladnak."