Ha nem megy, hát lapozz...!

Az élet olyan, mint egy könyv... Ha egy rossz részhez érünk, nem kell az egész könyvet eldobni, csupán lapozni egy párat... - szokták mondani. De mi van akkor, ha én képtelen vagyok lapozni, mi van akkor, ha nem akarom elengedni a múltat, mert akkor voltam a legboldogabb? Ő volt az, aki megmutatta, hogy milyen is az igazi boldogság, bearanyozta a mindennapjaimat, elég volt ha csak meglátom és már mosolyra húzódott szám..
De egy reggel... mindent tönkre tett. Eldobott magától, mint egy megunt játékot és azóta nem találom a helyem a világban, csak kóválygok, de célom egyáltalán nincs. Szeretnék végre a helyes útra terelődni, de sehol nem találom, mert mindent elvesztettem mikor kisétált az életemből.
Miért van az, hogy besétál egy személy az életünkbe és a távozása mindent a feje tetejére állít? Annyival egyszerűbb volt minden, amíg nem ismertem, de most, hogy tudok létezéséről és már nincs velem, minden olyan nehéz. Tudom, hogy még sok csalódás fog érni, hisz fiatal vagyok és ez ezzel jár, de Őt képtelen vagyok elfelejteni, mert megmutatta, hogy mennyire is lehet szeretni egy embert. Mindent megtettem érte, de sajnos neki még ez is kevés és végül az ostor rajtam csattant.
Néha úgy érzem, hogy már csak a rossz dolgokat vonzom, mert egyik után jön a másik, és sajnos képtelen vagyok tőlük megszabadulni. Én tényleg csak boldog szeretnék lenni, de valahol mindig elrontom.. talán azért, mert még mindig reménykedek abban, hogy mindenki megérdemli a boldogságot, csak ez valahogy engem mindig elkerül... 
Próbálom mindig az élet pozitív oldalát nézni, de ez több ezer pofon után néha igen nagy nehézséget okoz. Bárcsak valaki adna egy könyvet az élethez, hátha abból megtanulhatnám, hogy hogyan is kell pontosan élni, mert úgy érzem, hogy ez nekem nem megy...
De végül is az élet már csak ilyen, szenvedünk azért, hogy boldogok lehessünk egyetlen egyszer. Rengeteg csalódás fog minket érni míg élünk és nekünk a feladatunk az, hogy ezeket legyőzzük.. ha kell mindennap.!

Élet...

A legnagyobb pofonokat az élet osztja, pedig se keze, se lába, de mégis Ő az, aki a legnagyobb fájdalmat tudja nekünk okozni. Mindennap megküzdök vele, és minden nap csatát vesztek... mondhatják Rám azt az emberek, hogy gyenge és gyáva vagyok. Igen! Bevallom, hogy tényleg gyáva vagyok, nem merek belenézni az élet tekintetébe,ha tehetem inkább elkerülök. Ezáltal lehet, hogy rossz úton járok, sőt, biztos vagyok ebben, mert az élet elől elmenekülni lehetetlen, megtalál, bárhol is bújtál el.. Őt legyőzni lehetetlen. Amíg élünk rengeteg csatát meg kell, hogy vívjunk, míg végül a háborút Ő fogja lezárni egy, de pontos ütéssel.. és vége.. MINDENNEK!
De, amíg ez el nem jön, mindennap harcolnunk kell, mert az élet nem egy leány álom. Minél inkább öregszünk annál több és több probléma szakad a nyakunkba, amit bírnunk kell, mert csak így élhetünk kerek életet. Rengeteg ütést kaptam már, és tudom, hogy még nagyon sokat fogok. Néha már úgy érzem nem bírom, úgy érzem, hogy azzal teszek a legjobbat magamnak, ha mindent feladok. De ilyenkor mélyen magamba nézek és elkezdek gondolkodni, hogyha mindenki feladta volna, akkor most nem tartana a világ itt.
Egy vagyok a sok közül, de mégis bízom abban, hogy nem hiába születtem a földre. Igaz, ezt néha nehezen tudom elképzelni, hisz már rengetegszer elmenekültem a gondok elől, de ezzel csak annyit értem el, hogy még többre bukkantam. Ideje lenne végre szembe szállnom az élettel és ha a háborút nem is, de a csatákat megnyerni.
Igen, szeretnék harcolni, de mindig mikor kinyitom a szemem rájövök, hogy semmit nem érek, gyenge vagyok... próbálkozok, de egyszerűen nem megy, az én fegyverem sajnos a menekülés, és az is marad, amíg a Földön élek. Rengeteg súly nehezedett a vállamra és megszabadulni már képtelen vagyok tőlük. Megcsinálhatom azt, hogy becsukom a szemem és elképzelek magamnak egy tökéletes világot, de sajnos már nem vagyok kis gyerek.. és ezzel előre haladni nem fogok, hisz az élet minden egyes nap kihív maga ellen és nekem kötelességem lenne végre farkas szemet nézni vele, hogy bebizonyítsam, hogy igen én is érek valamit, hogy nem hiába születtem ebbe a világba. Bár ez nagyon ijesztő, de sajnos emberek vagyunk, és az emberek dolga az, hogy minden egyes nap harcolnak azért, hogy életben maradhassanak.. és ha szerencséjük van a csatát megnyerik!