Élet

Az élet nap, mint nap akadályokat állít elénk, hogy minél jobb harcosok legyünk, és ahogy erősödünk, úgy kapunk egyre nehezebb próbáltatásokat. Azt hiszem, ez a sorsunk, hogy míg élünk, addig küzdünk. Van, aki könnyen túl teszi magát az akadályokon, de mások vért izzadnak, hogy átugorják az eléjük terített akadályt. És legyen könnyebb vagy nehezebb, tudnunk kell, hogyan ugorjuk át, mert csak így haladhatunk előre.
Én sok mindenen túl tettem már magam, és még sok mindent kell legyőznöm. Persze azt nem tudom, hogy sikerülni fog majd a következő "csata" vagy az azutáni, mert ezekre nem lehet felkészülni. Egyik nap még semmi gong, másnap meg már minden rossz, olyan váratlanul jön, akár a vihar. Nincs előszele, egyszerűen csak előjön a semmiből.
Az összes csatánál próbálok erős lenni, de néha annyira elfáradok, hogy nem érzem a késztetést a harcra, mert a legszívesebben egy sarokba kuporodnék, és csak sírnék. Persze tudom, hogy ez semmire sem megoldás, de néha ez tűnik a legjobb döntésnek. Próbálok nap, mint nap arra gondolni, hogy megéri felvenni az élettel a küzdelmet, mert még várhatnak szép, boldog pillanatok ránk, amiket akkor nem fogunk megtudni, ha a porba hullunk. De akár milyen pozitívan is szeretném fel fogni, egy érzés mindig motoszkál bennem: "Mi értelme küzdeni, ha újra és újra fellöknek?" Választ keresek rá, de eddig még sehol sem találtam, és azt hiszem, hogy nem is fogok találni. Egyszerűen azért kell küzdenünk, hogy haladhassunk előre, járjon bármennyi fájdalommal is az utunk, mert egy-egy megállón találkozunk boldogsággal is.

...

Hazudok. Minden nap hazudok a világnak és magamnak, minden nap azt hazudom, hogy jól vagyok, de ez egyáltalán nem így van. Tudom, hogy így van, mert magammal nem tudom elhitetni, pedig annyira próbálkozok, de nem megy. Szeretnék boldog lenni, de nem sikerül, és azt hiszem, hogy a gond velem van. Nem mással, csak is velem. Magam miatt nem tudok boldog lenni, szánalmas, nem igaz?
Szívem boldogtalan, és nem tudok mit tenni, mert képtelen vagyok lépni. Pedig annyira szeretnék legalább egy lépést előre tenni, de nem megy. Lecövekeltem. És hogy miért, mert nem merem senkinek megmutatni önmagamat. Boldog akarok lenni, de helyette csak szenvedek, keserűséget okozok saját magamnak, pedig nem ezt akartam. Önfeledten szeretnék nevetni, de csak hallgatok. Nem tudom, hogy mit tehetnék, mert másoknak olyan könnyedén megy az, hogy önmagukat adják. És néha már azt érzem, hogy csak én vagyok ilyen, aki belehazudik a világba, hogy mások boldognak lássák...

Senki!

"Senki sem érti, hogy miért vagyok olyan, amilyen, ők csak azt látják, aki előttük áll, de a történetemet nem ismerik. Az érzéseimet nem érzik és nem értik. Senki sem tudja, hogy belül nap, mint nap romba dőlök, és hiába próbálom felépíteni magamat, nem megy. És hogy miért? Azért mert a lelkem elfáradt."