Félek. A szívem retteg, és ez ellen semmit nem tehetek.
Próbálom legyőzni, de képtelen vagyok, mert átvette az irányítást. Immár ő
uralkodik rajtam, és úgy irányít, ahogy csak akar. Én harcolhatok megállás
nélkül, de a végén mindig ő nevet, és ami a legrosszabb, hogy élvezi. Élvezi,
mert tudja, hogy nem tudom abba hagyni a próbálkozást. Egy olyan csatát vívok,
melyben folyamatosan veszítek. Nem akarok veszíteni, nyerni szeretnék, hogy
végre én nevethessek.
A szívem őrült tempóban kalimpál, kitörni készül a bordáim
közül, én pedig, ha tehetném, hagynám, hogy messzire fusson el.
A tempóm egyre gyorsabb, fejem össze-vissza forgatom.
Ordítani szeretnék, de egy árva hang sem jön ki, mert a torkomban keletkezett
gumó nem engedi. Így csak annyit tehetek, hogy belül ordítok, ami lassan már
zokogással párosult visításba megy át.
A vállam fölött hátra pillantottam. Nem látok semmit és
senkit, de tudom, hogy itt vannak. A sötétség által alkotott árnyékban
bujkálnak és követnek. Az éjszaka a kedvencük, mert tudják, hogy az emberek
ilyenkor sebezhetőbbek, hisz semmit nem látnak. Csak arra tudunk gondolni, hogy
sietnünk kell, nehogy elkapjanak. Én is csak erre gondolok, de ettől csak még
inkább átjárja a testemet a rettegés.
Rohanok. Nem bírtam tovább féken tartani a lábaimat, gyors
tempóra van szükségem, mert egy hang a fejemben ezt üvölti. A levegőt is gyors
tempóban veszem. Van, hogy megfeledkezek róla, hogyan kell, és olyankor
fuldokolni kezdek, de abban a pillanatban rájövök a titkára, és beszívom a
levegőt.
Belül imádkozok, hogy végre jöjjön el a fény a világra, és
űzze el belőlem azt a félelmet, ami bekerített. Szorosan magához ölel, és ezt
csak a Nap tiszta fénye bírná elüldözni. Rá van szükségem, de még messze jár.
Kezdek fáradni, már nem futok úgy, mint eddig, de a kitartás
meg van bennem, mert nem állhatok meg. Az éjszaka rémségei itt vannak a
nyomomban.
Jobbra pillantottam, mintha hallottam volna valamit, de csak
árnyat láttam semmi mást. Bal oldalt is ugyan ez a helyzet.
Kegyetlen ez a harc, mely’ bennem zajlik. Az eszem tudja,
hogy semmi sincs itt, de a szívem még így is próbálja elhitetni velem, hogy
szörnyek lakoznak a sötétségben, és csak rám várnak. Minden este a szívem győz,
mert ahogy a fényt felváltja a sötétség, vad rettegésbe kezdek, mert nem tudok
neki nemet mondani. Hagyom, hogy elárassza a testemet a fojtogató remegés, mert
a félelem túl hatalmas ahhoz, hogy elüldözzem magamtól.
Minden egyes nap egy olyan csatát kell megvívnom, melyben
nem szeretnék részt venni. De hiába az ellenkezésem, mert az érzéseim
irányítanak, nem pedig én őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése