Idézetek!

 Menj, küzdj az álmodért, minden vágyadért, mi benned él. Győztes lesz a harc, ha nincs több hátraarc, végül majd tiéd, miért szívből küzdenél.

 Várok rád, mert megtanítottál élni. Követni foglak, mert oda szeretném adni a világomat. Várni fogok rád, amíg vissza nem térsz, és én bármit megteszek, hogy újra lássalak.

 Eltölthetek ezer évet arról álmodva, hogy eljössz értem, mert ez az élet nem élet nélküled.

                                                      Tudom, hogy szereted, hogy szeretem, hogy szeretsz.

 

                                                                           Veled elmegyek a végtelenbe.

 

                                                                     Veled enyém lett az egész világ!

 

                                    Egy szomorú érzés, mely végig kíséri az életemet… Magányos vagyok!

                                                                      Keresd az újat, felejtsd a múltat!

 Minden pillanatban arra gondolok, milyen jól vagyok nélküled. Ennél szebbet, jobbat már nem is kaphatok, annyit mondhatok: Ég veled!

 Érted elkapnék egy gránátot, érted penge alá vetném a kezem, érted vonat elé ugranék, érted bármit megtennék.

 Mindent neked adtam, de te a szemétbe dobtad azt, a szemétbe dobtad, csak annyit kértem, hogy szeress engem. Mit nem értesz ezen?

                                     Ha a tökéletességet keresed, akkor maradj olyan, amilyen most is vagy.

 Vicces, hogy néha mennyire félre vezet a szív, akár több alkalommal is. Miért leszünk szerelmesek ilyen könnyen? Még akkor is, ha ez nem helyes.

 Egyszerre egy lépést tegyél, nem kell rohannod, ez olyan, mint repülni tanulni, vagy szerelembe esni. Meg fog történni, ha meg kell történnie, és megtaláljuk az okokat, miért lépjünk egyszerre egyet.

Nem akarok félni, úgy akarok ma felébredni, hogy gyönyörűnek érzem magamat, tudva, hogy rendben vagyok, mert minden tökéletes a megszokott módján.

 Oda megyek, ahová az élet sodor, de néha arra késztet, hogy meg akarjam változtatni az irányom. Néha magányossá tesz, de tudom, hogy ez csak az én felfogásom.

                                                   A szerelmünk olyan, akár egy dal, nem tudod elfelejteni.

 Amikor lehunyom szemem, a történetünk legszebb részeit meséli, de felébredek, és álmaimmal összetörve vagyok a padlón.

 A szerelem képes arra, hogy egyszer megérintsen és egy egész életre meg maradjon, és soha ne múljon el.

                                               Csak is rajtad áll az, hogy újra kezd, és hogy hinni tudj igazán!

 Ezer meg ezer éve keresem az utam, néha keresem a bajt, és keresem azt, aki engem akart, akinek engem küldött, akit nekem szánt az ég.

 Sok mindent elszúrtam, sok mindent bánok, de hiszem, hogy a jövőben lesz esélyem arra, hogy jóvátegyem a hibáimat.

                                          Tudom, hogy nehéz velem, de aki igazán szeret, sosem enged el!

                                                                  Nos, megpróbáltam nélküled élni,

                                                                  Könnyek hullanak a szememből

                                                                  Egyedül vagyok és üresnek érzem magam

                                                                  Isten, összetörtem belül!

 Ellöktél. Nagyot estem, s innen a földről már látom ki is vagy.

 Az élet sakk tábláján mindig sakk-mattot kapok, de a bábukat a helyükre visszarakva, újra kezdem a játszmát, mind addig, amíg nem én nyerek, mert egy igazi játékos sosem adja fel!

 Ha kell, harcolok, ha kell, szembe szállok a lehetetlennel, de azt nem kérheted tőlem, hogy feladjam. Az nem menne.

                                     Borús az ég, sírnak a felhők, te elmentél, a szívem pedig darabokra tört.

 

Élet

Régen, mikor kicsi voltam, úgy voltam vele, hogy az élet könnyű, és boldog... akkor még csak nem is sejtettem, hogy egy embernek mennyi mindennek szembe kell néznie. Azt gondoltam, hogy mindig csak boldog leszek, mert az élet nem több egy játéknál. Egy játéknál, amit úgy játszunk, ahogy akarunk. Ha tehetném, vissza mennék a múltba és mondanám saját magamnak, hogy készüljek fel jobban a valóságra. De vajon, ha meg is tehetném ezt, fel lehetne készülni arra, ami vár ránk? Fel lehet készülni az életre? Arra, hogy a fájdalmakat kikerüljük, a magányt egy csettintéssel elküldjük, a csalódást kitöröljük magunkból, hogy a szívünkben csak boldogság legyen? Fel lehet készülni arra a rengeteg megmérettetésre, ami vár ránk, az
akadályokra? Mert én néha még mindig azon gondolkodom, hogy bárcsak ne szenvednék annyit, hisz annyi érzés van bennem, amit mások nem tudnak megérteni, mert nem vagyok képes beszélni róluk, mert még én magam se tudom megérteni azokat az érzéseket, amik belülről pusztítanak engem.
Szeretném azt hinni, hogy egyszer majd minden könnyű lesz, és az élet átvált egy tündérmesére, ami tökéletese megy végig az élet vasútján. De legbelül tudom, hogyha még tökéletes is valami, az nem marad örökre úgy, hisz az élet ilyen, egyszer fent, egyszer lent, és hogy ezeket, hogy éljük meg, hogyan vesszük fel a harcot csak is rajtunk áll. Mert ha nincs is mindenbe beleszólásunk, de azt megtehetjük, hogy nem adjuk fel, mert az ember csak így juthat tovább. Igaz, hogy néha nehéz az erőnket összegyűjteni, mikor minden lehetetlennek és elveszettnek tűnik, de nekünk akkor is harcolnunk kell. És hogy miért? Mert vagy harcolsz, vagy elbuksz.
Én néha elveszettnek érzek mindent, és a negatív gondolatok nem hagynak tiszta pontot a fejemben, és csak arra tudok gondolni, hogy nekem már soha sem lesz jobb. Néha egyszerűen csak feladnám, és hagynám hogy az élet tengere sodorjon magával. De este, mikor a házban minden csendes, és én a sötétben fekszem, különös érzések támadnak meg, amik nem hagynak nyugtot. Olyan érzések, amik nem engedik, hogy feladjam, mert a szívem legmélyén egy olyan életet szeretnél élni, amiben lehet, hogy van fájdalom, de büszkén jelenthetném ki, hogy én sikeresen legyőztem és átmentem az élet vizsgáján. Egy életünk van és úgy szeretném leélni, hogy az utolsó napjaimon boldogan mosolyogjak, hogy minden tőlem várhatót megtettem. Nem. Még annál is többet tettem, mert az érzéseim és az álmaim nem hagyták, hogy elbukjak.
Senkinek sem könnyű az élet, de azt hiszem, hogy amíg van akaratunk és álmunk, addig bármi lehetséges, mert akarattal bármi elérhető!

Álom keringő!

Fehér varázsba öltözött lányok, és fekete öltönybe bújt fiúk, akiket kíváncsi szemek fürkésznek. A táncosok párba álltak, elfoglalták helyüket, és testüket merő idegesség járja át. Türelmetlenül várták, hogy elkezdjék végre táncukat. Látták a szemük elé terülő közönséget, akik várakozó tekintettel halmozták el őket, ettől talán még nyugtalanabbak lettek, de a táncosok csak mosolyogtak. Minden egyes eltelt másodperc, mintha az őrületbe kergette volna őket, lábuk már arra várt, hogy belekezdhessenek a varázslatba. A közönség moraja hangosodott, de érdeklődő tekintetüket nem vették le a párokról, hisz ez a nap, ez az este, az ő pillanatuk volt. Erre a napra gyakoroltak annyit, amikor talán még nem is tudták, hogy rengeteg ember az ő mozdulataikba töltik majd a gyönyört, amit tőlük fognak kapni.

Érezték, hogy nem sokára meg kell induljanak, de ez a feszülő pár másodperc rettenet volt a számukra, szívük szerint már megkezdték volna, hogy túl legyenek minél hamarabb rajta, de a start még nem jött el. Szívük már őrült táncot járt az idegesség ritmusára, a vérük forrt, a kezük mozdulatlanul feküdtek párjuk testén.

Felcsendült a zene, a párok elindultak, szívük még minduntalan őrjöngött, de lábuk tökéletesen rajzolták a begyakorolt lépéseket. A melódia, mintha felkeltett volna bennük valamit, arcuk különös érzést vett fel, kellemes érzést, amit a tánc tett egésszé. Mélyről jövő varázslatot idéztek elő, ami belemászott a légkörbe, és ez által eljutott mindenkihez.

Tudták, hogy a kíváncsiskodó szempárok őket szemlélik, próbálták ezt kizárni az elméjükből. Belenéztek párjuk látószervébe, amely bátorsággal ruházta fel a másikat, barátságos pillantásukkal bíztatták egymást. A táncosokat, mintha felkapta volna egy lágy fuvallat, mert nagy könnyedséggel szelték a parkettet, mozgásuk szabályos és finom volt.

A nézőtéren az emberek ámulattal nézték a gyerekeiket, akik álomba illő módon idézik elő a csodát, amely a szülők szívét elérve, könnycseppben zárul le. Büszke, könnyes, boldog arcok vették őket körbe, ezzel erőt adva a keringőzőknek. A párok immár belebújtak a zene szívébe, amely ellökte a lámpalázat. A lányok ruhája kecsesen forgott minden egyes mozdulatnál, a fiúk lovagiasan kísérték őket. Talán sok szülő érezte úgy, mintha az ő gyerekük már nem ugyan az, mint aki a tánc kezdete előtt volt. A szemük elé fiatal hölgyek, és urak tárultak, akik a parkettre megindító táncot varázsoltak, amely mesébe illő jelenet volt.

A zene a végéhez közeledett, de a párok ezt nem érezték, hisz ők már a csillagok közt járták az igéző látványt. Felrepültek a muzsika hangján, melytől annyira könnyednek és egyszerűnek éreztek mindent, de a varázslat befejeződött. A nézőtér tapsviharban tört ki, amely körbe zengte az egész helyiséget. A táncosok hatalmas, elégedett mosollyal köszönték meg a tapsot. Szívük még mindig szárnyalt az élménytől, és a tudat, hogy ezt a légkört ők teremtették büszkeséggel töltötte el őket.

Meghajoltak a közönségnek, akik önfeledt gratulációba kezdtek, majd a táncosok elvonultak, de érezték, hogy ez egy örök pillanat marad a szívükben, amit sosem fognak elfelejteni.