!!!

Tegyük fel, hogy elhagy életed szerelme (vagyis azt
hiszed, hogy az), ezért mély szerelmi bánatba esel.
Egy pár napig csak sírsz és sírsz, mindenről ő jut
az eszedbe, ehhez még persze megkapod a
szerelmi bánathoz járó szívfájdalmat is. Elkezdesz
olvasni idézeteket, melyek elhitetik veled, hogy az ő
hibája, hogy ha igazán szeret, visszajön, ha nem
akkor sohasem szeretett igazán, hogy az első
szerelem sohasem múlik el, stb. Aztán valami
megváltozik, olyan mintha a könnyek tisztára
mosnák a szemed. Kezded megérteni azt, hogy
gyakorlatilag a szerelmi bánatot részben mi
generáljuk saját magunknak. Mert valahogy minden
egyes boldog pillanatot felidézünk magunkban,
felidézzük, hogy milyen volt, amikor még igazán
szeretett (és boldogok voltunk), így elkezdünk
gondolkodni azon, hogy mi romlott el, mikor, és
hogyan, egyáltalán kinek a hibája?!?! Itt persze két
dolog lehetséges, vagy megbánod, hogy nem tettél
meg mindent érte, vagy tisztában, vagy vele, hogy
mindent megtettél, így nincs mit megbánnod. Hogy
melyik a szerencsésebb helyzet? Talán az, ha
nincs mit megbánnod. Igaz, piszok egy érzés, ha
mindent megteszel valakiért, és úgy is elhagy, de a
legkevésbé sem a te hibád. Aztán telnek a napok?
először lassabban? aztán gyorsabban, és egyszer
csak azon kapod magad, hogy eltelt egy hónap.
Ami azért ijesztő, mert sokkal többnek érzékeled.
Ez alatt az idő alatt tényleg átalakult benned
valami és te magad is elkezdesz kételkedni az
érzéseidben. Vajon szerelmes vagyok még belé?
Egy ponton rájössz, hogy mennyit szenvedtél már
miatta, kihúzod magad, és azt mondod, elég volt.
Igaz, valljuk be sok küzdelem áll mögötted érte, de
ha az élet mégis más útra sodorta, talán tényleg
így kellett történnie, és talán tényleg neked is ez
lesz a legjobb. Szép pillanat ez, amikor képes vagy
feladni valamit, amihez oly régóta hozzá vagy
szokva, és aki életed része volt évekig, most mégis
azt mondod, hogy menjen. Nem akarsz már
taktikázni, nem akarod újra felszakítani a sebeidet,
mert nem látod értelmét, mert ha menni akar,
menjen. Valahol az emberek el akarják hitetni
veled, hogy úgyis vissza fog jönni, mert annyit érsz
neki, de azon felül, hogy jól esik ezt hallani,
kezdesz úgy tenni, mintha meg sem hallanád.
Talán felnőttél, talán megelégelted a szenvedést,
de egy ponton túl, készen vagy arra, hogy az életre
bízd a dolgokat. Biztos vagyok benne, ha eddig
eljutsz, akkor jó úton haladsz. Aztán majd azt
veszed észre, hogy tele vagy tervekkel, hogy
mindent meg akarsz valósítani, amit eddig nem
tudtál, vagyis amihez nem volt elég merszed egy
párkapcsolat mellett. Csak vedd észre, hogy egy új
világ nyílik ki előtted, ahol talán minden lehetséges,
amit eddig lehetetlennek hittél...

Idézetek!

 Amikor el kell mondanom, én meg teszem,

Édesem tudd: Te vagy az életem!

 Sosem kérted, mégis te vagy az, akiért megváltoznék.

 Te több vagy, mint bármi mit kívánhatnék, ha nem volnál, úgy érzem, én sem volnék. 

 Te vagy a legszebb ajándék, amit valaha kaptam, talán jobbat érdemelsz, de neked én maradtam. 

Csak veled szeretnék önmagam lenni. 

 Ha van még egy álmod, még van miért felállnod!

 Hogyan tudnék élni nélküled, hisz rólad szól az élet,

Nem történhet semmi sem veled, míg létezem s élek,

Hogyan tudnék élni nélküled, összeköt az élet,

És az, ami nélküled lehet, nem kell sosem.

 A baj, hogy minden arról szól, az idő mindent elrabol, mert ő hozott el hírtelem és ő sodort tovább, s még hiányzol.

 Nincs már semmi kár, amit okozni tudnál, már immúnis vagyok, nem tudod eltörni azt, ami már el van törve.

Mikor veled vagyok, az olyan, mintha kockát dobnék: nem tudom, hogy mikor és hogyan fogsz megsiratni.

 Csak mond, hogy engem akarsz, vagy azt, hogy eldobsz. Kérlek, ne a csend beszéljen! 

Meg tanultam a nehéz utat járni, soha nem távolodhatok el tőle.

Mindig, mikor repülni próbálok, a szárnyaim nélkül lezuhanok, gyengének érzem magam, azt hiszem, szükségem van rád!

 

 

Engedd, hogy a hősöd legyek.

 

A boldog befejezések már réges-rég nem léteznek.

Élni akarok, de a szavak elpusztítanak. 

 

 

 A küzdelmek, amelyekkel szemben állok, a kockázatok, amiket vállalok, néha letörnek, de soha nem török össze.

Emlékszem, mikor csókolóztunk, még mindig érzem az ajkaimon, mikor táncoltál velem zene nélkül. Emlékszem azokra az egyszerű dolgokra, emlékszem, addig, míg sírni kezdek. De az egyetlen dolog, amit szeretnék elfelejteni, az a búcsúzás. 

Tudom, hogy most egy jobb helyen vagy, de szeretném látni az arcod, tudom, hogy ott vagy, ahol lenned kell, még akkor is, ha az nem itt van velem.

Őt látom a fában, a fűben, egy eldobott kőben, egy szívben, egy dalban, mond, miért kell, hogy halljam? A fában, a fűben, egy eldobott kőben, van, mi sosem múlik el. 

Holnapokba vágysz, tegnapokba szállsz, színeket a mában nem találsz, jobb napokra vársz, rossz sarokban állsz, de nyerheted a játékot, csak játssz.

Túl kell élned mindent az álmomért! 

A szakítás fáj nagyon, álmodom néha még azt, hogy te meg én ugyan úgy vagyunk, mint a kapcsolat elején.

Eszembe jut néha, hogy csak engem szerettél.

Sokan átléptek rajtam, de itt vagyok,
A sorsomat írják a csillagok,
Tudom milyen érzés a padlón, de soha ne add fel
Mert eshet az eső a szemembe
Elfújhat a szél nagyon messzire
Én a nulláról is felállok, bármerre mennem kell.

Volt, amikor romba döntöttek a hibák
De tudtam nagyon jól, hogy egyszer enyém lesz a világ
Ahányszor ellöktek én annyiszor felálltam
Tettem azért, hogy jobb legyen, nem a csodákra vártam.

Nevetnem kéne, de nem olyan, mint régen

Nevetnem kéne, mert álmodom ébren,

Nevetnem kéne, csak súgd meg a választ

Nehéz időkben ki nyújt nekem támaszt?