Elvesztett csata

Odakint még mindig szüntelen esik az eső. Nézem, ahogy a vízcseppek végig folynak az ablakon, a mutató ujjammal követem az egyiket. Arra tartok, amerre ő, a tempóm is olyan gyors, mint az övé. Követem. De egyszer csak beleolvadt egy másik vízcseppbe, megszűnt létezni, mert valami más lett. Valami más, pont mint én. Én is úgy érzem, hogy meg fogok szűnni, mert ez az érzés, ami bennem tombol kegyetlen, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot, és most nem tudom, hogy ki vagyok.
Fáj.
A lelkemet nagy csata érte, és most a romokon és a hatalmas porfelhőkön semmi más nincs. Törött fegyverek szanaszéjjel, ezer darabra törve hevernek a koszban, ott ahol a szívem darabjai is meglelhetők. Iszonyú gyötrelem kínoz engem, mintha egy lánc egyre jobban és jobban rám csavarodna. Elkapta már a lábaimat, a csípőmre is feltekeredett, a kezeimet sem tudom mozgatni, fogságban vannak. Már a hasamat is célba vette, hogy azon juthasson el a nyakamig. Szorít, és egyre csak szorosabb lesz, a levegővétel kezd nehézséget okozni, fuldoklom, és senki sem siet a segítségemre. Csak a fájdalom angyala üldögél a vállamon, akit nem tudok elhessegetni. És a lánc szorítása egyre csak erősödik, én meg engedem neki, hogy minden porcikámra ráerőszakolja a hatalmát. 
Sírni szeretnék, de már képtelen vagyok rá, talán azért, mert már nem maradt több könnyem, a tartalékot is elhasználtam. Ezért nézem az esőt, és elképzelem, hogy az összes csepp az én fájdalmamat szimbolizálja, és reménykedem, hogy nem sokára el fog fogyni. Vagy legalább kevesebb lesz, mert képtelen vagyok elviselni azt, hogy ennyire vérzik a szívem. Fel szeretném szárítani, de ha egyet meggyógyítottam, elkezd bugyogni a következő sebből.
Szánalmasnak érzem magam, hogy ilyen könnyen le tudtak győzni, és ami a legijesztőbb, hogy azt érzem, hogy nem is szeretnék talpra állni. Gyenge vagyok, és az eső egyre jobban esik. Zuhog. Én is szeretnék sírni, de nem tudok, miért nem tudok? De a gyötrelem, az másodpercről másodpercre erősödik bennem, és ez a kín egyszerűen elviselhetetlen. És ez azért van, mert megbíztam valakiben, de ő elhagyott. Könnyedén lépett másik útra, és még csak hátra sem nézett, hogy mi van velem. Gond nélkül sétált ki az életemből. De ha neki ilyen könnyen ment, akkor én miért nem tudok felvenni egy új cipőt és másik útra térni? Ostoba kérdés volt, hisz tudom a választ; szeretem őt.
Emésztem magam a szép emlékekkel, és a fájdalmas perccel mikor elköszönt tőlem. Még mindig látom magam előtt az arcát, hallom a hangját, érzem az illatát, és látom azt, amikor hátat fordított nekem. Először nem akartam elhinni, hogy ez igaz, de mikor alakja már csak egy apró fekete folt volt, rá kellett döbbennem, hogy ez a kegyetlen valóság. Hátat fordított nekem, mert már nem szeret. Annyira igazságtalan a szerelem, pont olyan, mint egy csata. A két fél közül csak egy lehet a győztes, a szerelemben pedig csak az egyik fél ússza meg kevesebb karcolással. Én rengeteg karcolást szereztem, és mindegyik iszonyúan ég, nem én nyertem. Elvesztettem a csatát, hisz, aki megrökönyödve gubbaszt az ablak előtt, miközben nézi a zuhogó esőt, az én vagyok. Elvesztettem a szerelmem, és elvesztettem egy darabot magamból, mert azt magával vitte. Magával vitte azt a részemet, aki boldog volt vele. És már nem tudom, hogy ki vagyok, de egyszer talán újra rá fogok lelni valamire, ami utat ad, hogy merre menjek tovább.