Remény

Szívem kikívánkozik a bordáim közül, őrült tempóban ver, mely nem tűr bezártságot. De én nem adok neki szabad utat, nem hagyhat el, még akkor sem, ha ezer apró darabra fog összetörni. A lábamat gyors tempóban tettem egymás után, abban reménykedve, hogy lehagyom azt, ami keserűséget okoz számomra. Rohanok, nem nézek hátra, de még sem tudom lehagyni. Tudom, hogy lehetetlen, de minden erőmet abba fektettem, hogy elérjem a célomat. Képtelen vagyok megszabadulni tőle, mert a részem, itt él bennem, hatalmas lánggal tombol a testemben.

Lélegzetem nehézkes, mintha a tüdőmre nagy súlyt dobtak volna, mely nem engedi, hogy megteljen oxigénnel. Arcomon könnyek gördülnek végig, égető érzést hagyva maguk után. Zihálva kapkodok a levegő után, de erre már csak az eszem késztet, mert a szívem feladta a reményt.

Váratlanul lecövekeltem, egy fa törzsében kapaszkodtam meg, hogy ne essek elernyedten a földre. A távolban megpillantottam egy romos épületet, elhagyatott, akár csak az én lelkem. Gondolkodás nélkül sétára fogtam a lábaimat. Botladozva ugyan, de haladtam a lelkivilágomat szimbolizáló épület felé. Most jöttem rá, hogy mennyire eluralkodott rajtam a fáradtság, és a tudat, hogy a remény messze jár tőlem.

Belépve észrevettem a földön egy törött tükröt. Odasétálva leültem, és a megviselt arcomat szemléltem. Gyenge mozdulattal megsimítottam vörös hajamat, mely már csak egy undorító utánzatnak hat. Régen melegséggel megtelt lángok díszítették tincseimet, most azonban fakó hajkorona ölel magához.

A testem percről percre gyengébb, míg végül végleg elhagy az élet. Képtelen vagyok tovább megtartani magamat, a porba estem. Az emberekből hiányzó emberség nem kímél, hisz én csak általuk élhetek. De mivel nem létezik, így nincs maradásom. Szép lassan lehunyom a szemem, és az örök álom mezejére lépek, melyet pirosló pipacsok borítanak, ameddig csak a szem ellát. Biztos vagyok benne, hogy a látvány boldogsággal fogja megtölteni a szívemet.

- Néni – hallottam meg egy cérnavékony hangot. – Jól van?

Van itt valaki. Több próbálkozás után felbírtam egy pillanatra emelni magam, hogy megnézhessem a hang gazdáját. Hatalmas, kék szempárral találtam magam szembe.

- Rosszul van? – leguggolt mellém, apró kezével simogatni kezdte a hajamat. Perceken keresztül feküdtem, és hagytam, hogy a régi érzés újfent megtöltse a szívemet. Mostanában rengeteg mindent láttam, azt, hogy az emberség nincs jelen az emberekben. De csak most jöttem rá, hogy a hit, szeretet, és a jóság még nem halott. Vannak személyek, kikben ez a láng még él, mely újra lángra lobbantotta a hajamat, az erőm visszatért.

- Köszönöm! – mondtam mosolyogva, miközben testemet beborította a boldogság fénye, mely a hajkoronámból fakadt. A fiú értetlenül nézett, míg a testem minden egyes darabkáját apró fénylő csillagok lepték el, melyek eltűntettek a szeme elől. Újra ott vagyok, ahol lennem kell. A világban, melyből még nem halt ki az emberség.