Oldalak

2014. február 7., péntek

Élet


Mikor kicsi voltam azt kívántam, hogy bárcsak már felnőtt lehetnék. Úgy éreztem, hogy mintha az idő lassított felvételben telne. Emlékszem, hogy mikor játszottam akkor mindig egy felnőtt szerepébe bújtam… jó móka volt. De most, hogy már felnőttem, azt kívánom, hogy bárcsak újra gyerek lehetnék, vissza szeretném kapni azt az időszakot, de tudom, hogy ez sajnos lehetetlen, hisz ami egyszer már elmúlt, az többet nem jön vissza… már csak egy szép emlék a gyerekkor.
Most, hogy itt vagyok 20 évesen, és ezeket a sorokat írom, rájöttem arra, hogy nem becsültem meg eléggé a gyermekkoromat, és ez nagyon bánt. Ha jobban belegondolok eddig szinte nem is éltem, hisz rettegtem, és még most is rettegek az élettől… mindig csak menekültem, és már nem tudom, hogy hogyan is állhatnék meg. Az élet elmegy előttem, mielőtt még beleülhetnék, és én csak most jöttem erre rá. Nem élveztem ki eléggé azokat a pillanatokat, amiket ki kellett volna, és már nem is lesz rá alkalmam. Már nyakig benne vagyok a nagy betűs életben, rengeteg akadállyal, nehézséggel, fájdalommal és csalódással találtam már magamat szembe, és tudom, hogy még rengeteg ilyenben lesz részem. Igaz, hogy nehéz lesz, de mindig fel kell majd állni, bármi is legyen, hisz csak így haladhatunk előre az élet ösvényén. Sok nehézség lesz, amit majd egyedül kell végig csinálnunk, hiszen csak így válhatunk erősebbé… és én ezzel tisztában is vagyok, csak sajnos még mindig túl gyenge vagyok az ilyesmihez, mert csak menekülni tudok. De már kezdek belefáradni a futásba, és még mindig csak azt csinálom… azt hiszem, hogy ez szánalomra méltó. Ez is csak tőlem függ, hogy mi lesz majd velem, hisz ha változást akarok, akkor tennem is kell ennek az érdekében. Az élet egyszerűn nehéz, mert amint a hátunk mögé tudtunk egy akadályt, már is jön egy másik. Kezdek belefáradni, pedig még csak nem olyan rég léptem be a felnőttek világába.
Bánom azt, mikor felnőtt akartam lenni, és emiatt nem élveztem ki a gyerekkort, de végül is hogy is tehettem volna, mikor a gyerekkoromban is annyi gond volt. Sose éltem igazán, és még most sem élek, pedig tudom, hogy az időnk véges. Szeretnék ezen változtatni, de képtelen vagyok rá, mert rengeteg sebből vérzek, amik teljesen legyengítenek, és már csak sodródok az árral, nem is próbálok harcolni. De már kezdem elfogadni a sorsomat, hisz valaki egy ilyen szerepet is el kell játsszon, és sajnos ez a feladat rám hárult.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése