- Hogy tudsz mindig mosolyogni? - kérdezte érdeklődve.
- Muszáj mosolyognom, mert a mosolyomból nyerem az erőmet. de ne hidd, hogy az arcomra van ragasztva. Ha senki sem lát, én is sírok. Szabadjára engedem a könnyeimet, hogy a felgyülemlett fájdalom elhagyja a testemet. Reggel pedig úgy mosolygok, mintha semmi sem bántana. Sokszor nehéz, de tudom, hogy képes vagyok rá, mert csak így tudok megállni a lábamon.

Erősnek lenni..

Erősnek lenni csak annyit jelent, hogy akkor is mosolyogsz, amikor darabokra hullasz. De te csak mosolyogsz, hogy ne lássa senki, hogy belül vérzel.

A félelem vad ereje

Félek. A szívem retteg, és ez ellen semmit nem tehetek. Próbálom legyőzni, de képtelen vagyok, mert átvette az irányítást. Immár ő uralkodik rajtam, és úgy irányít, ahogy csak akar. Én harcolhatok megállás nélkül, de a végén mindig ő nevet, és ami a legrosszabb, hogy élvezi. Élvezi, mert tudja, hogy nem tudom abba hagyni a próbálkozást. Egy olyan csatát vívok, melyben folyamatosan veszítek. Nem akarok veszíteni, nyerni szeretnék, hogy végre én nevethessek.

A szívem őrült tempóban kalimpál, kitörni készül a bordáim közül, én pedig, ha tehetném, hagynám, hogy messzire fusson el.

A tempóm egyre gyorsabb, fejem össze-vissza forgatom. Ordítani szeretnék, de egy árva hang sem jön ki, mert a torkomban keletkezett gumó nem engedi. Így csak annyit tehetek, hogy belül ordítok, ami lassan már zokogással párosult visításba megy át.

A vállam fölött hátra pillantottam. Nem látok semmit és senkit, de tudom, hogy itt vannak. A sötétség által alkotott árnyékban bujkálnak és követnek. Az éjszaka a kedvencük, mert tudják, hogy az emberek ilyenkor sebezhetőbbek, hisz semmit nem látnak. Csak arra tudunk gondolni, hogy sietnünk kell, nehogy elkapjanak. Én is csak erre gondolok, de ettől csak még inkább átjárja a testemet a rettegés.

Rohanok. Nem bírtam tovább féken tartani a lábaimat, gyors tempóra van szükségem, mert egy hang a fejemben ezt üvölti. A levegőt is gyors tempóban veszem. Van, hogy megfeledkezek róla, hogyan kell, és olyankor fuldokolni kezdek, de abban a pillanatban rájövök a titkára, és beszívom a levegőt.

Belül imádkozok, hogy végre jöjjön el a fény a világra, és űzze el belőlem azt a félelmet, ami bekerített. Szorosan magához ölel, és ezt csak a Nap tiszta fénye bírná elüldözni. Rá van szükségem, de még messze jár.

Kezdek fáradni, már nem futok úgy, mint eddig, de a kitartás meg van bennem, mert nem állhatok meg. Az éjszaka rémségei itt vannak a nyomomban.

Jobbra pillantottam, mintha hallottam volna valamit, de csak árnyat láttam semmi mást. Bal oldalt is ugyan ez a helyzet.

Kegyetlen ez a harc, mely’ bennem zajlik. Az eszem tudja, hogy semmi sincs itt, de a szívem még így is próbálja elhitetni velem, hogy szörnyek lakoznak a sötétségben, és csak rám várnak. Minden este a szívem győz, mert ahogy a fényt felváltja a sötétség, vad rettegésbe kezdek, mert nem tudok neki nemet mondani. Hagyom, hogy elárassza a testemet a fojtogató remegés, mert a félelem túl hatalmas ahhoz, hogy elüldözzem magamtól.

Minden egyes nap egy olyan csatát kell megvívnom, melyben nem szeretnék részt venni. De hiába az ellenkezésem, mert az érzéseim irányítanak, nem pedig én őket.

Semmivé váló fehér világ

Alig vártam, hogy végre földet érjek, és leérve mindent hófehérré varázsoljak. Egy olyan fehér világot akartam teremteni, mely különlegessé varázsolja az életet. A tervem sikerült, elértem azt, amit elterveztem. Minden gyönyörű lett, mert mindent elleptem. De a varázslat csak egy pillanatnak tűnt, egy pillanatnyi csodának. Kecsesen lehulltam, és a napsugarak kegyetlenül eltűntettek. Hiába próbálkoztam, az erőlködésem haszontalannak tűnt, mert ő van túl erőben.

Az olvadás közben lejátszottam magam előtt az örömteli pillanatokat. Azt, amikor a gyerekek először pillantottak meg. Ugrándozva fogadtak, hogy végre jelen vagyok az életükben. Vidáman rontottak ki a melegből, hogy velem játszhassanak. Volt, aki hóembert készített, más inkább hógolyókat gyártva dobálta a barátait, rokonait. Más rám feküdve angyalt formált, de akadtak olyanok is, akik inkább csak a szépségemet csodálták. Fenségesnek éreztem magamat, mert csak rólam beszéltek, velem foglalkoztak.

De szomorúan kell kijelentenem, hogy eljött az az idő, amikor el kell mennem, mert mindenkinek csak a terhére vagyok. Mára a csillogó szemek eltűntek, és megállás nélkül azt hajtogatják az emberek, hogy mikor tűnök el végre. Örülhetnek, mert megérkezett a meleg napsugár, mely eltünteti a szépséget, hogy helyemre a zöld szín költözhessen.

Több héten keresztül uraltam a világot, de ez már nem tűnik olyan hosszú időnek. Egy napnak érzem az egészet, hisz megsemmisítenek, mintha nem is léteztem volna, pedig igen is jelen voltam az emberek életében. Szerettek játszani velem, de már nem engem akarnak, hanem a meleget. Ösztönzik, hogy minél előbb szabadulhassanak tőlem.

Ennyi volt az életem. Lehulltam, egy ideig csodás volt minden, majd kegyetlen módon elolvasztanak. Percről percre olvadok, nem akar abba maradni. Hiába könyörgök, a meleg nem hajlandó kegyelmet adni, mert a helyemet a tavasz akarja átvenni, és sikerülni fog neki.

Elolvadok.

Már csak az a tudat nyugtat, hogy jövőre ismét itt leszek. Igaz, hogy nem örökre, de vissza fogok jönni, mert végleg nem tiporhatnak el. Újra és újra fehér színbe varázsolom a világot, és ez ellen senki nem tehet semmit.

Emberek, még találkozunk!

Szép emlékek

A nyári napsugarak elfoglaltak minden területet, amit csak tudtak. Persze nem tudták uralmukat ráparancsolni az összes áldozatra, hisz az árnyak sem hagyták magukat, de még ez sem tántorította el őket, tovább harcoltak. A virágok a "harc" ellenére fürödtek a melegben, miközben egy öntözőkannából kapták a hűsítőt. Egy kopott, rozsdás öntözőkannából. Látszik rajta, hogy évek óta használják, de még most is hűségesen végzi a dolgát. Hisz az öreg hölgy úgy bánik vele, mintha az lenne a világ legnagyobb kincse, szorítása finom és gyengéd.

Az asszony nyugodt mozdulatokkal foglalatoskodik a kertben, miközben az ablakból egy játékos kislány figyelemmel nézi őt. Egy pillanatra sem veszi le róla a szemét. Mogyoró barna szemei huncutságot rejtenek, apró kezeivel szórakozottan turkált sötét barna hajában. Lábával a padlón dobolt, majd a következő pillanatban elfordította a fejét, és a képekre pillantott, aztán vissza az idős hölgyre.

A kislány mozdulatai kezdtek egyre nyugtalanabbak lenni, végtagjai nem akartak egy helyben lenni, mozgásra vágytak, de még most is a kertben szorgoskodó embert figyelte.

Az asszony mozdulatai gyengék voltak, de valahogy mégis tele volt szenvedéllyel, szeméből sugárzott a szenvedély, amit a kislány nem értett. Az idős hölgy látta, ahogy a lány kíséri a mozdulatait, halvány mosollyal ajándékozta meg, majd tekintetét a vörös rózsákra tette, ismét ők voltak a középpontban.

A gyerek nem nézett tovább ki az ablakon, a képek felé vette az irányt, majd ahogy odaért megfogta az egyiket. Az egyik egy fiatal nőt, és egy fiatal férfit ábrázolt, akik nevettek, arcukat a nevetés terítette be. A nő a férfi hátán volt, és úgy könyökölt a fejére, amit a kislány viccesnek talált, bár az nem tetszett neki, hogy fekete-fehérben látta őket. Visszatette a helyére, majd elvett egy másikat. Ugyanazok voltak rajta, de most egy hintán ültek, miközben a nő szorosan megöleli a férfit. Boldogok. Ez volt a tekintetükre írva.

Tovább nézte a képeket, mindegyiken ők voltak, bár némelyiken már idősebbek voltak. Ezek után meglátott egy érdekes képet, ami nem is nevezhető képnek, mert a keretbe csak egy papír volt betéve, amin egy név szerepelt: Delia. A kislány nem értette, hogy ebben miért csak egy név szerepel. Felemelte, majd végig simította, de mikor hallotta, hogy az ajtó kinyílok, gyorsan visszatette, és ijedten nézett az idős hölgyre.

- Sok képed van – jegyezte meg a lány félénk hangon.

Az asszony elmosolyodott, majd a lány mellé sétált.

- Sok emlékem van – mondta gyenge, remegő hangon. Végig nézte a képeit, mire szeme könnybe lábadt, a könnyek mögött nem fájdalom, hanem boldogság volt.

- Te vagy a képen? – kérdezte a lány kíváncsian. A hölgy nem válaszolt, csak bólintott. – És ő? – mutatott a férfira.

- Ő életem szerelme – fogta meg az egyik képet, és a szívéhez szorította.

- Hol van?

- Már régóta nincs velem, egy jobb helyre ment, oda, ahol a kislányunk is van. – Az idős nő szeméből még több könny kezdett folyni, majd felemelte azt a képet, amin a név szerepel.

- Nem hiányoznak? – érintette meg az asszonyt gyengéden.

- De, hiányoznak, de mégis boldog vagyok, hogy ők együtt lehetnek. Az emlékeim boldoggá tesznek, mert csak a szépre gondolok – törölte meg a szemét, majd végig nézett a képeken, és szájára halvány mosoly szökött.

Remény

Szívem kikívánkozik a bordáim közül, őrült tempóban ver, mely nem tűr bezártságot. De én nem adok neki szabad utat, nem hagyhat el, még akkor sem, ha ezer apró darabra fog összetörni. A lábamat gyors tempóban tettem egymás után, abban reménykedve, hogy lehagyom azt, ami keserűséget okoz számomra. Rohanok, nem nézek hátra, de még sem tudom lehagyni. Tudom, hogy lehetetlen, de minden erőmet abba fektettem, hogy elérjem a célomat. Képtelen vagyok megszabadulni tőle, mert a részem, itt él bennem, hatalmas lánggal tombol a testemben.

Lélegzetem nehézkes, mintha a tüdőmre nagy súlyt dobtak volna, mely nem engedi, hogy megteljen oxigénnel. Arcomon könnyek gördülnek végig, égető érzést hagyva maguk után. Zihálva kapkodok a levegő után, de erre már csak az eszem késztet, mert a szívem feladta a reményt.

Váratlanul lecövekeltem, egy fa törzsében kapaszkodtam meg, hogy ne essek elernyedten a földre. A távolban megpillantottam egy romos épületet, elhagyatott, akár csak az én lelkem. Gondolkodás nélkül sétára fogtam a lábaimat. Botladozva ugyan, de haladtam a lelkivilágomat szimbolizáló épület felé. Most jöttem rá, hogy mennyire eluralkodott rajtam a fáradtság, és a tudat, hogy a remény messze jár tőlem.

Belépve észrevettem a földön egy törött tükröt. Odasétálva leültem, és a megviselt arcomat szemléltem. Gyenge mozdulattal megsimítottam vörös hajamat, mely már csak egy undorító utánzatnak hat. Régen melegséggel megtelt lángok díszítették tincseimet, most azonban fakó hajkorona ölel magához.

A testem percről percre gyengébb, míg végül végleg elhagy az élet. Képtelen vagyok tovább megtartani magamat, a porba estem. Az emberekből hiányzó emberség nem kímél, hisz én csak általuk élhetek. De mivel nem létezik, így nincs maradásom. Szép lassan lehunyom a szemem, és az örök álom mezejére lépek, melyet pirosló pipacsok borítanak, ameddig csak a szem ellát. Biztos vagyok benne, hogy a látvány boldogsággal fogja megtölteni a szívemet.

- Néni – hallottam meg egy cérnavékony hangot. – Jól van?

Van itt valaki. Több próbálkozás után felbírtam egy pillanatra emelni magam, hogy megnézhessem a hang gazdáját. Hatalmas, kék szempárral találtam magam szembe.

- Rosszul van? – leguggolt mellém, apró kezével simogatni kezdte a hajamat. Perceken keresztül feküdtem, és hagytam, hogy a régi érzés újfent megtöltse a szívemet. Mostanában rengeteg mindent láttam, azt, hogy az emberség nincs jelen az emberekben. De csak most jöttem rá, hogy a hit, szeretet, és a jóság még nem halott. Vannak személyek, kikben ez a láng még él, mely újra lángra lobbantotta a hajamat, az erőm visszatért.

- Köszönöm! – mondtam mosolyogva, miközben testemet beborította a boldogság fénye, mely a hajkoronámból fakadt. A fiú értetlenül nézett, míg a testem minden egyes darabkáját apró fénylő csillagok lepték el, melyek eltűntettek a szeme elől. Újra ott vagyok, ahol lennem kell. A világban, melyből még nem halt ki az emberség.

Elvesztett csata

Odakint még mindig szüntelen esik az eső. Nézem, ahogy a vízcseppek végig folynak az ablakon, a mutató ujjammal követem az egyiket. Arra tartok, amerre ő, a tempóm is olyan gyors, mint az övé. Követem. De egyszer csak beleolvadt egy másik vízcseppbe, megszűnt létezni, mert valami más lett. Valami más, pont mint én. Én is úgy érzem, hogy meg fogok szűnni, mert ez az érzés, ami bennem tombol kegyetlen, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot, és most nem tudom, hogy ki vagyok.
Fáj.
A lelkemet nagy csata érte, és most a romokon és a hatalmas porfelhőkön semmi más nincs. Törött fegyverek szanaszéjjel, ezer darabra törve hevernek a koszban, ott ahol a szívem darabjai is meglelhetők. Iszonyú gyötrelem kínoz engem, mintha egy lánc egyre jobban és jobban rám csavarodna. Elkapta már a lábaimat, a csípőmre is feltekeredett, a kezeimet sem tudom mozgatni, fogságban vannak. Már a hasamat is célba vette, hogy azon juthasson el a nyakamig. Szorít, és egyre csak szorosabb lesz, a levegővétel kezd nehézséget okozni, fuldoklom, és senki sem siet a segítségemre. Csak a fájdalom angyala üldögél a vállamon, akit nem tudok elhessegetni. És a lánc szorítása egyre csak erősödik, én meg engedem neki, hogy minden porcikámra ráerőszakolja a hatalmát. 
Sírni szeretnék, de már képtelen vagyok rá, talán azért, mert már nem maradt több könnyem, a tartalékot is elhasználtam. Ezért nézem az esőt, és elképzelem, hogy az összes csepp az én fájdalmamat szimbolizálja, és reménykedem, hogy nem sokára el fog fogyni. Vagy legalább kevesebb lesz, mert képtelen vagyok elviselni azt, hogy ennyire vérzik a szívem. Fel szeretném szárítani, de ha egyet meggyógyítottam, elkezd bugyogni a következő sebből.
Szánalmasnak érzem magam, hogy ilyen könnyen le tudtak győzni, és ami a legijesztőbb, hogy azt érzem, hogy nem is szeretnék talpra állni. Gyenge vagyok, és az eső egyre jobban esik. Zuhog. Én is szeretnék sírni, de nem tudok, miért nem tudok? De a gyötrelem, az másodpercről másodpercre erősödik bennem, és ez a kín egyszerűen elviselhetetlen. És ez azért van, mert megbíztam valakiben, de ő elhagyott. Könnyedén lépett másik útra, és még csak hátra sem nézett, hogy mi van velem. Gond nélkül sétált ki az életemből. De ha neki ilyen könnyen ment, akkor én miért nem tudok felvenni egy új cipőt és másik útra térni? Ostoba kérdés volt, hisz tudom a választ; szeretem őt.
Emésztem magam a szép emlékekkel, és a fájdalmas perccel mikor elköszönt tőlem. Még mindig látom magam előtt az arcát, hallom a hangját, érzem az illatát, és látom azt, amikor hátat fordított nekem. Először nem akartam elhinni, hogy ez igaz, de mikor alakja már csak egy apró fekete folt volt, rá kellett döbbennem, hogy ez a kegyetlen valóság. Hátat fordított nekem, mert már nem szeret. Annyira igazságtalan a szerelem, pont olyan, mint egy csata. A két fél közül csak egy lehet a győztes, a szerelemben pedig csak az egyik fél ússza meg kevesebb karcolással. Én rengeteg karcolást szereztem, és mindegyik iszonyúan ég, nem én nyertem. Elvesztettem a csatát, hisz, aki megrökönyödve gubbaszt az ablak előtt, miközben nézi a zuhogó esőt, az én vagyok. Elvesztettem a szerelmem, és elvesztettem egy darabot magamból, mert azt magával vitte. Magával vitte azt a részemet, aki boldog volt vele. És már nem tudom, hogy ki vagyok, de egyszer talán újra rá fogok lelni valamire, ami utat ad, hogy merre menjek tovább.