Közeleg..*-*

Nem sokára itt van talán az év legszebb ünnepe. A karácsony. Valamelyik nap jártam az OBI- ban, sétálgattam, elmentem erre meg arra, és egyszer csak megpillantottam a "karácsonyi sarkot". A szemem rögtön felcsillant, mert még nincs is itt az ünnep, de ahogy megláttam a szebbnél szebb díszeket, amik hol aranyban, hol ezüstben csillogtak. a fehér, zöld műfenyőket, a villogókat, amikből legalább ötven fajta volt, az illatos gyertyákat, rögtön rám jött a karácsonyi hangulat, és abban a pillanatban olyan zenéket szerettem volna hallgatni, amik a szeretetről, az ünnepről, a boldogságról és a családról szólnak. Rögtön úgy viselkedtem, mint egy kis gyerek, akinek ez az egész még új, nem tudom miért, de meghatódtam.
Persze, nem csak itt lehet találkozni már a közelgő ünneppel, a boltokban már kint vannak a mikulás csokik, szaloncukrok.
Az üzletek lassan fel lesznek öltöztetve, szép csomagolás fogja majd borítani a külsejüket. A fákat, épületeket fény veszi majd körül, ami az éjszakában a leghangulatosabb, karácsonyfák lesznek felállítva itt-ott. Már alig várom, hogy ez mind megtörténjen, minden évben ezt várom a legjobban. Mindenki lázban fog égni, köztük én is, hogy a szeretteinknek mit adjunk ajándékba. Igaz, hogy szerintem a karácsony nem is igazán az ajándékozásról szól, én nem ezért szeretem. Hanem azért, mert a hangulata oly" megnyugtató, és a szeretet ilyenkor felelevenül, valahogy sokkal jobban megérezzük, mint egyébként. Persze ez minden nap bennünk van, de karácsonykor, mintha egy varázslat által erősebben lobogna bennünk. Boldogságot akarunk csalni a szeretteink szemébe, velük akarunk lenni és ünnepelni. Én ezért várom annyira, az erőteljesebb szeretet miatt, és ez az, amitől annyira szép lesz az ünnep. Na meg ott van az a rengeteg finom illat, a sok sütemény, a mézes kalács, és a fa díszítést még meg sem említettem. Lassan vesszük a fenyőfát, hogy díszes ruhába varázsoljuk, közben szól a karácsonyi zene, ennél az érzésnél nincs is megnyugtatóbb. És a végén bekapcsoljuk a villogót, leülök és csak nézem és nézem, és azon gondolkozok, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy vannak olyan emberek az életemben, akik tényleg szeretnek.
Most már csak annyit tudok mondani, hogy: Karácsony siess!

Élet

Az élet nap, mint nap akadályokat állít elénk, hogy minél jobb harcosok legyünk, és ahogy erősödünk, úgy kapunk egyre nehezebb próbáltatásokat. Azt hiszem, ez a sorsunk, hogy míg élünk, addig küzdünk. Van, aki könnyen túl teszi magát az akadályokon, de mások vért izzadnak, hogy átugorják az eléjük terített akadályt. És legyen könnyebb vagy nehezebb, tudnunk kell, hogyan ugorjuk át, mert csak így haladhatunk előre.
Én sok mindenen túl tettem már magam, és még sok mindent kell legyőznöm. Persze azt nem tudom, hogy sikerülni fog majd a következő "csata" vagy az azutáni, mert ezekre nem lehet felkészülni. Egyik nap még semmi gong, másnap meg már minden rossz, olyan váratlanul jön, akár a vihar. Nincs előszele, egyszerűen csak előjön a semmiből.
Az összes csatánál próbálok erős lenni, de néha annyira elfáradok, hogy nem érzem a késztetést a harcra, mert a legszívesebben egy sarokba kuporodnék, és csak sírnék. Persze tudom, hogy ez semmire sem megoldás, de néha ez tűnik a legjobb döntésnek. Próbálok nap, mint nap arra gondolni, hogy megéri felvenni az élettel a küzdelmet, mert még várhatnak szép, boldog pillanatok ránk, amiket akkor nem fogunk megtudni, ha a porba hullunk. De akár milyen pozitívan is szeretném fel fogni, egy érzés mindig motoszkál bennem: "Mi értelme küzdeni, ha újra és újra fellöknek?" Választ keresek rá, de eddig még sehol sem találtam, és azt hiszem, hogy nem is fogok találni. Egyszerűen azért kell küzdenünk, hogy haladhassunk előre, járjon bármennyi fájdalommal is az utunk, mert egy-egy megállón találkozunk boldogsággal is.

...

Hazudok. Minden nap hazudok a világnak és magamnak, minden nap azt hazudom, hogy jól vagyok, de ez egyáltalán nem így van. Tudom, hogy így van, mert magammal nem tudom elhitetni, pedig annyira próbálkozok, de nem megy. Szeretnék boldog lenni, de nem sikerül, és azt hiszem, hogy a gond velem van. Nem mással, csak is velem. Magam miatt nem tudok boldog lenni, szánalmas, nem igaz?
Szívem boldogtalan, és nem tudok mit tenni, mert képtelen vagyok lépni. Pedig annyira szeretnék legalább egy lépést előre tenni, de nem megy. Lecövekeltem. És hogy miért, mert nem merem senkinek megmutatni önmagamat. Boldog akarok lenni, de helyette csak szenvedek, keserűséget okozok saját magamnak, pedig nem ezt akartam. Önfeledten szeretnék nevetni, de csak hallgatok. Nem tudom, hogy mit tehetnék, mert másoknak olyan könnyedén megy az, hogy önmagukat adják. És néha már azt érzem, hogy csak én vagyok ilyen, aki belehazudik a világba, hogy mások boldognak lássák...

Senki!

"Senki sem érti, hogy miért vagyok olyan, amilyen, ők csak azt látják, aki előttük áll, de a történetemet nem ismerik. Az érzéseimet nem érzik és nem értik. Senki sem tudja, hogy belül nap, mint nap romba dőlök, és hiába próbálom felépíteni magamat, nem megy. És hogy miért? Azért mert a lelkem elfáradt."

Maszk mögé rejtett valóság

Néha elgondolkozom azon, hogy vajon mások is éreznek úgy, ahogy én? Vajon mások is küszködnek olyan gondolatokkal, amikkel én? Hány olyan ember van, aki nap, mint nap azon gondolkozik, hogy miért olyan nehéz önmagunkat mutatnunk a világ felé? Pedig ez kéne a világ legegyszerűbb dolga legyen, hogy önmagunkat adjuk... de nekem ez mégis nehézséget okoz. Sokszor ostorozom magam, hogy én miért nem vagyok képes erre, néha még szánalmasnak is érzem magam, mert sok ember előtt maszkban vagyok. A kezemet mindig a maszkra helyezem, de letépni még sem tudom, az akarat meg van benned, de nem vagyok rá képes. Nem mozdul.
Annyira megszeretném mutatni magamat a világnak, hogy valójában ki vagyok én, de nem teszem, és ez fájdalmat okoz. Gyengének érzem magam, és betegnek, mert nem tudok az lenni, aki valójában vagyok. Azt mondják, hogy legyünk önmagunk, mert mindenből az eredeti példány a szép. De én hamisnak érzem magam, és nem azért, mert másokat utánozok, vagy másnak próbálom ki adni magam, hanem azért, mert elrejtem a valódi énemet. Nap, mint nap fel akarom hozni a felszínre, de valahol mindig elakad.
Olyan ésszerűtlen, nem igaz? Azzal szenvedek, hogy nem tudom önmagamat adni, miközben ez tűnik a legegyszerűbb dolognak. Vicces, hogy egy egyszerű dolog, nekem nehézséget okoz.
Vajon mások is vannak ezzel így?
Hamisnak érzem magam, és emiatt nem tudom élvezni az életet, pedig csak egy lehetőségünk van arra, hogy igazán éljünk, de én ezt még sem használom ki. Élni akarok, de nem teszem, hagyom, hogy az élet elsétáljon mellettem. Szeretnék hülyéskedni, butaságot tenni, hogy mások kinevessenek, hogy milyen bolond vagyok. Szeretnék vicces lenni, hogy az emberek nevessenek rajtam, mert vicces vagyok. Egyszerűen csak szeretném önmagamat adni, hogy az emberek tudják, hogy valójában milyen vagyok. De nem megy. Élvezni akarok minden percet, hogy az órák nevetve teljenek el, de a maszkom megakadályoz ebben.
Szörnyű ez az érzés, ami bennem tombol. Minden nap elgondolkozok azon, hogy vajon egyszer sikerül majd levennem a maszkot az arcomról, hogy végre a világ megismerje a valódi lényemet? Vajon el fog jönni majd egy szép napon az a pillanat, amikor végre felszabadultan adom magamat, és a rajtam éktelenkedő maszkot végre eltaposhatom?

Egyedül

Hogy mi az egyik legrosszabb érzés? Az, ha egyedül érzed magad. Látod magad körül az embereket, de te még is azt érzed, hogy egyedül vagy, hogy senki sem képes téged megérteni. Persze te próbálkozol, hogy változzon a helyzet, de hiába teszel bármit is, semmi sem segít.. és az a legszörnyűbb, hogy nem érted az okát. Egyedül érzed magad ebben a hatalmas világban, és fogalmad sincs, hogy mit kezdj magaddal. El kezdesz azon gondolkodni, hogy mit csinálhattál rosszul, hogy melyik kereszteződésnél indultál rossz irányba. De hiába. Nem tudod, hol rontottad el.
Minden nap mosolyt csalsz fel az arcodra, hogy senki se lássa azt, hogy nincs minden rendben veled. Mosolyogsz, mert még saját magaddal is el akarod hitetni, hogy boldog vagy, pedig a szíved legmélyén érzed, hogy nem vagy boldog. Egyáltalán, egy cseppet sem. Nem érted, hogy cseppenhettél pont ide, ahol ilyen fájdalmas minden. Érzed, hogy ez nem a te világod, mert nem illesz bele, de még sem adod fel. Kutatod a boldogságot, minden apró helyen megnézed, de nem találod, és te egyre csak elkeseredettebb leszel, és már azt a halvány fénysugarat sem látod, ami eddig próbált vezetni téged. Sötétség vesz körül, elvesztél, és egy tenger fenekére süllyedtél. Ahonnan nincs kiút. Próbálkozol, de minden erőfeszítésed értelmetlen... egyedül vagy.

Begyógyúlt seb, miből még szivárog a múlt

Ti feltettétek már magatoknak, hogy vajon mennyi szúrást képes elviselni a szívünk? Meddig bírjuk? Meddig vagyunk képesek elviselni a pofonokat? Képesek leszünk minden egyes esés után újra és újra felállni? És ha igen mi lesz ennek a következménye? Meddig vagyunk képesek bírni, felállni és harcolni?
Én rengetegszer feltettem már ezeket a kérdéseket magamnak, de választ sose leltem rájuk, talán nincs is ezekre válasz, mert nem tudhatjuk. Csak élünk és küzdünk, ha képesek vagyunk rá, de a szívünk legmélyén tudjuk, hogy akarnunk kell a küzdést. Legyen bármilyen nehéz, ha nap, mint nap ütéseket kell elviselnünk, ha naponta a földbe taposnak, ha szavakkal ütögetnek, nekünk bírnunk kell. És hogy miért? Azért, mert erről szól az élet.
Én is rengeteg pofont kaptam, és minden egyes pofon után elgondolkoztam azon, hogy mi értelme tovább folytatni az utamat. Volt, mikor napokon keresztül csak ezen agyaltam, gondolkodtam és gondolkodtam. Néha már ebbe betegedtem bele...lelkileg. Annyira koncentráltam arra, hogy újra boldog legyek, hogy van-e egyáltalán értelme, hogy újra boldog legyek. De a vége mindig az volt, hogy ezt nem lehet erőltetni, és ezt egyszerűen nem szabad abba hagyni, még ha fáj is. Sokszor fel akartam adni, de sosem voltam rá képes. Egyszerűen nem tudtam megtenni. Csak sodródtam előre, ahogy a szél is repíti a felhőket, arra jártam, amerre tudtam.
Esténként azzal biztattam magam, hogy erős vagyok, és ezen a pofonon is túl fogom tenni magam. De mindig rá kellett jönnöm, hogy ez nem így megy. Mert még ha össze is szedtem magamat, apró karcok így is maradtak a szívemen, ami mindig emlékeztet a fájdalomra. Persze jól vagyok, de a szív nem felejt. Túl tettem magam a pofonokon, de a régi sosem leszek, mert minden egyes fájdalom után változunk, még ha nem is akarunk. Talán azért, hogy így haladhassunk előre, mert csak akkor vagyunk képesek arra, hogy a lábunkat váltakozva tegyük egymás elé, ha erősek vagyunk. Erősödnünk kell, azt hiszem, hogy én erősödtem.
De valami sosem lesz a régi. A bizalom. Hisz minden nap félek, hogy mikor fognak újra megbántani az újonnan belépett emberek az életembe. Persze próbálkozok, de a szívemet nem én irányítom. Mindig azzal győzködöm magamat, hogy ők nem azok, akik a múltban fájdalmat okoztak, de sajnos ez nem ilyen egyszerű. Hisz csak azok képesek fájdalmat okozni, akik közel állnak hozzánk. Új emberek léptek az életembe, és nem merem őket közel engedni magamhoz, védőfunkciót használok, hogy senki se kerüljön annyira a szívembe, hogy meg tudjon bántani. Nem tehetek róla, egyszerűen csak félek. Szeretnék ezen változtatni, de nem tudom, hogyan kell.
Akadály nélkül akarok szeretni, gondtalanul szeretni, szárnyalva szeretni, de a múlt megakadályoz ebben, és annyira gyűlölöm ezt. Úgy érzem, hogy a mostani embereket büntetem, és ettől bűnösnek érzem magam, mert nem adok nekik esélyt arra, hogy megmutassák azt, hogy ők nem akarnak megbántani. Ki akarom nekik nyitni a szívemet, hogy önfeledten nevethessek végre. De egyszer talán sikerülni fog, és a szívem ragyogni fog a boldogságtól.

A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.

Egy kis szösszenet! (saját)

Itt fekszik mellettem. Hallgatom halk szuszogását, ami oly' megnyugtató, nézem arcát, ami miattam mosolyog, szeme ragyog a boldogságtól, érzem a kezem alatt a bőrét, ami még a selyemnél is finomabb. Érzem az illatát, könnyedén terült szét a tüdőmben, ennél mámorítóbb illat nem is létezhet, ez az én drogom, hisz akárhányszor csak belélegzem elkábít.
Fejemet mellkasára hajtottam, hogy még közelebb érezhessem őt magamhoz. Szíve békésen vert a bordái között, ritmusa fel vette az én szívem ritmusát. Együtt táncoltak a világ legszebb zenéjére. Olyan nyugodt vagyok, nem érzem azt, hogy lenne bármi problémám is, mintha az összes megszűnt volna, csak mert a közelében vagyok. Boldog vagyok, lelkem a felhők között szárnyal egy lágy fuvallaton, amely hercegnőként bánik velem.
Boldog vagyok, de mégis van bennem egy apró kis félelem. Félek, hogy egyszer ez az egész megszűnik létezni, és csak egy emlék lesz. Nem akarom, hogy véget érjen ez a mese, mert ahhoz túlságosan is szép. Továbbra is főszereplő akarok lenni, akinek a korona ott van a fején, és a herceg csak is őt szereti. Ez az én mesém, és én a könyvet végtelen hosszúságúra szándékozom írni.
Vettem  egy mély levegőt, majd a szerelmemre néztem, aki mosolyogva nézett rám. A kezével beletúrt a hajamba, majd egy csókot lehelt a homlokomra, beleremegtem. Az összes végtagom remegett a boldogságtól.
- Megígéred, hogy örökre velem leszel? - kérdeztem suttogva.
- Ezt nem ígérhetem meg - nézett mélyen a szemembe -, de azt igen, hogy amíg itt vagyunk egymásnak, mindig szeretni foglak, legyél bármilyen idegesítő, hisztis, őrült, bolond - nevetett fel örömittas hangon.
- Bolond vagyok, mert megbolondítasz - mosolyodtam el.
- Szeretlek - érintette meg az arcomat, miközben szemét egy pillanatra sem vette le a tekintetemről.
- Szeretlek - mondtam tiszta szívemből, majd megcsókoltam.

Idézetek

Hibák és kudarcok nélkül nincs élet.

 

Bármi lesz is a vég, nem fog elválasztani minket.

 Ne ragaszkodj ahhoz, ami valójában nem vagy, mert a végén a külvilág szemében olyanná válsz.

Az élet nem csak kívül zajlik, hanem mélyen belül az emberben is. És ez utóbbi sokszor sokkal aktívabb.

Az élet padlóra küldhet, de rajtad kívül más nem döntheti el, hogy felállsz-e..

 

Nem azért nem merjük, mert nehéz, hanem azért nehéz, mert nem merjük.

Az élet csatáit nem mindig a gyorsabb, vagy erősebb nyeri meg, de előbb vagy utóbb az lesz a győztes, aki hiszi, hogy győzni képes.

 

Egy nap csak egyet élj meg! Ne rágódj folyton a múlton, mivel már vége, és ne rágódj a jövőn, mivel még nem jött el. A jelenben élj, és tedd olyan csodálatossá, hogy majd érdemes legyen rá visszaemlékezni.

 

 Mindegy hogy érzed magad, kelj fel, öltözz fel és küzdj az álmaidért.

..az a bizonyos holnap.

Van, akinek könnyű, de vannak olyanok, akiknek nehézséget okoz az, hogy önmagukat adják. Van, aki gond nélkül megnyílik mások előtt, talán még egy percbe sem telik nekik, és már össze is barátkozott másokkal. Mert nekik nem jelent gondot az, hogy kinyissák mások számára az ajtót. De nekem igen. Képtelen vagyok kinyitni azt a bizonyos ajtó, hogy beengedjem rajta az új embereket. Nehezemre esik barátkozni, megszólalni. Nehezemre esik az, hogy megmutassam a világnak azt, aki valójában vagyok. És hogy miért? Azt még én magam sem tudom.
Minden egyes nap azon vagyok, hogy megváltozzak, hogy közvetlen legyek másokkal, hogy végre letudjam nyomni a kilincset, ami által az ajtó kinyílik. Mindig eltervezem, hogy ez az a nap lesz az, amikor végre átlépem a változás küszöbét. De sosem jön el, mert képtelen vagyok átlépni. Képtelen vagyok megmutatni a valódi lényemet, a személyiségemet. És a legrosszabb, hogy állandóan azzal ostorozom magamat, hogy miért esik ennyire nehezemre, mikor másoknak nagyon egyszerűen megy. Én miért nem vagyok rá képes, mikor mások igen? Gyűlölöm ezt az érzést, és az, hogy senki sem képes megérteni, iszonyú fájdalmas. Nap, mint nap megkapom, hogy nem szólalok meg, hogy nem beszélek annyit, mint ők. Csak mondják és mondják a magukét, de arról fogalmuk sincs, hogy ez nekem mennyire fáj, hogy milyen rosszul érint.
Igen, tudom, hogy egy maszkot hordok magamon, amit végre leszeretnék dobni, hogy végre mindenki előtt önmagam lehessek. Ez az, amire a leginkább vágyok. Szeretnék önfeledten nevetni, beszélgetni, és ha úgy van, hangosan ordibálni, úgy, hogy nem zavartatom magam azzal, hogy mások vajon mit gondolnak rólam. Másoknak annyira könnyen megy ez, de én képtelen vagyok rá, pedig ezt szeretném. Megszeretném mutatni a világnak, hogy ki is vagyok valójában, de mégis hogy tehetném meg, ha félek? Félek valamitől, de nem tudom, hogy mitől. Pedig nincs is szebb annál, ha önmagunk vagyunk, hisz csak így lehetünk boldogok, mert a személyiségünk tesz minket különlegessé. Én is különleges akarok lenni. De ahhoz, hogy az legyek, le kell vennem az arcomról a maszkot, hogy az emberek megláthassanak. Annyiszor felemeltem már a kezemet, hogy levegyem, de valamiért sosem sikerült még. És csak az forog a fejemben, hogy miért? Miért nem vagyok képes arra, amire mindenki más igen? Miért nem vagyok képes arra, hogy önmagam legyek? Hisz ez nem bűn, mert az ember csak így élhet teljes életet.
Gyűlölöm.
Az élet rövid, és én még nem táncoltam a saját táncomat. Pedig szeretném. Iszonyatosan szeretném eltáncolni a keringőmet, hogy mindenki engem nézzen, és tudják, hogy én ilyen vagyok. De mindig csak azt hajtogatom, hogy majd holnap. Egyszer talán majd eljön az a bizonyos holnap...

Képesek vagyunk újra szeretni, hinni és reménykedni!

Különös a szív, ésszel fel sem fogható. Hisz akárhányszor összetörik, az újra és újra összeszedi magát. Meggyógyul. Igaz, hogy időbe telik, de meggyógyul, és akkor már ismét képes lesz szeretni tele reményekkel. Reményekkel, amik állandóan benne laknak. Igaz, hogy néha egy időre elbújnak, de amikor már összeszedték magukat, előjönnek és megtöltik magukkal a testünket. Elárasztanak bennünket, hogy tudjunk szeretni, bízni. Az elején lehet, hogy nehéz lesz, de ha az érzések már jócskán elárasztottak bennünket, akkor már nem tudunk mit tenni. Hinnünk, szeretnünk és reménykednünk kell, hogy boldogok lehessünk.
Engem nem olyan rég nagyin megbántottak, a szívem darabokra tört, és most kezdem azt érezni, hogy a kis darabok kezdenek visszatérni a helyükre. Nem gondoltam volna, hogy újra fogok ilyet érezni, de mégis megtörtént. És hogy miért? Talán azért, mert szerelem nélkül nem tudnánk létezni, hisz még ha nem is akarunk érezni semmit, valaki úgy is belép az életünkbe, hogy változtasson ezen. Én sem akartam érezni, de jött valaki, aki tett ez ellen. Nem akartam, hogy így legyen, de még is megtörtént, és ez ellen semmit sem tehetünk.
A szív, akkor szeret ismét, mikor már készen áll az újra, de én még sem érzem azt, hogy készen állnék rá. Talán azért, mert félek a csalódástól. de mégis kockáztatnom kell, mert csak így élhetünk teljes életet, ha kockáztatunk. Bevallom, nem szeretnék reménykedni és szeretni, de nem tudok parancsolni az érzéseimnek, egyre erősebbek és erősebbek. Elérte, hogy érezzek, és ami megijeszt, hogy biztos vagyok abban, hogy belé tudnék szeretni.
Annyiszor mondtam már, de annyira hihetetlen a szív. Hiába él át ezer fájdalmat, újra és újra képes szeretni, hinni és reménykedni.

Idézetek!

 Úgy érzem, hogy ma már tényleg készen állok, azt mondom, most minden más lesz, főszereplő akarok lenni, nincs mitől félnem.

Szerelemmel bármi megtörténhet, ha nincs kételkedés és hátralépés.

 Ez több, mint egy barátság, ezen a nyáron, törtéjen több köztünk.

Igen, őrült vagyok, hogy meg akarlak csókolni, mondd, hogy van kedved hozzá.

Nézni akarlak, rólad álmodni, együtt élni minden pillanatot. Ölelni akarlak, csókolni akarlak, azt akarom, hogy mellettem legyél, mert szerelmet érzek. Te vagy a mindenem.

 Még mindig emlékszem arra a napra, amikor találkoztunk, megszületett bennem a szerelem, megtanítottál engem mosolyogni.

Nem, senki sem tudja, hogy mi van ezek mögött a szemek mögött, e maszk mögött.

Nem vártam, nem kértem, de felnőttem.

Meddig bírod majd, a viharban most el ne tévedj,
Van kiút,A bezárt szív, míg nyughatatlan
Álmodj úgy, most fedezd fel, mi a lelked mélyén
Lángra gyújt, Csak fogadd el, És élj pont úgy.

 Mindegy merre jársz
tudd, hogy élni oly szép
bátran álmodj még
sok új holnapért
Menj és add tovább
minden rossz napért kár
hiszen elrepíthetsz minden gondot
és számíthatsz ránk.

Van, hogy elhagy minden álmod s nem is sejted mennyit érsz, de hinned kell, hát állj csak fel, bármi bánt, azt engedd most el..

Valaki kell, ki átölel s a szerelem tűzzel éget fel.

 

Ránk vár a végtelen.

 Az élet olyan, mint a biciklizés. Nem lehet egyensúlyban tartani, ha egy helyben áll.

 

A siker titka abban rejlik, hogy eggyel többször kell felállnod, mint ahányszor elbuksz.

 

Nem tudod? Tanuld meg!

Nem megy? Gyakorold!
Nem próbáltad még? Kezdj bele!

Novella: Elhullajtott emlékek

A nap vakítóan sütött, a sugarai pedig élvezettel melegítették a lány bőrét. Melege volt, de nem ez zavarta. Valami,

ami sokkal jobban megérintette a szívét, a lelkét. Zavarta egy érzés, egy régi emlékkép, egy összetört álom. Szíve

zaklatott volt, őrjöngött, mint amiben egy eszeveszett csata zajlik. Belülről bombázzák, amik fájdalmat takarnak.

Arcán látni lehetett a mélyről jövö bánatot, amit még mindig nem tudott feldolgozni, emésztette őt egy szörnyeteg,

és ami a legrosszabb, hogy képetelen elengedni. Nem tudja, vagy egyszerűen csak nem akarja. Nem volt jól, de

arcával mégis mást akart láttatni, egy maszkot vett fel, hogy elrejtse szíve fájdalmát az emberek elől. Szája

mosolygott, de a szíve szenvedett, boldogságot szimulált, miközben a lelke sírt.
A lány elért egy parkhoz. Nem erre akart jönni, de valamiért itt kötött ki, de nem gondolkozott túl sokat, ment

tovább. Nem akart gondolkozni, ki akarta kapcsolni az agyát, hogy legalább egy kis ideig kitudjon szabadulni a

világból. Követte az ösvényt, de nem a szemével, mert azzal most nem látta a valóságot, a lábaival tekintett előre.

Haladt lépésről lépésre, míg egyszer csak meg nem állt. Lecövekelt, majd felpillantott, és maga előtt egy

rózsaszínbe borult cseresznyefát pillantott meg. Ezt a parkot úgy ismeri, mint a tenyerét, de erre a fára még sem

emlékezett. Rengeteg időt szokott itt eltölteni, de még egyszer sem látta ezt a gyönyört. Mert a fa látványa

káprázatos volt, egyszerűen már mesebeli. Hirtelen úgy érezte, hogy a mennyországba került, nem tudja, hogy hogyan,

de ott volt.
Madarak csiripelése töltötte be az eget, miközben könnyed táncot lejtettek. A levegő olyan friss volt, mintha még

csak hajnali öt óra lenne, amit pedig valami különleges illat ölelt magához. Mámorító volt, a lányt teljesen

elvarázsolta. Már csak az járt a fejében, hogy meg akarja érinteni a fát. Így tett. Elindult felé, és miközben

sétált, azt kezdte érezni, hogy minden fájdalma, amit eddig érzett, hamuvá égett. Egy másodperc alatt fellélegzett

az egész lelke.
A cseresznye fa közelében nem volt más növény, távolabb voltak, amik kör alakot formáltak, mintha vigyáznának erre

a tömény rózsaszín csodára. A fű is szebb, és bársonyosabb volt itt, mint a többi helyes. Végig simított a füvön,

az érintés más volt, nem a megszokott. Valóban azt kezdte érezni, hogy már nem is a földön van. Talán egy mese

világba lépett be, de az biztos, hogy tetszett neki, hisz minden problémája kámforrá lett. Szívében csak a

boldogság dalolt.
Vett egy mély levegőt, majd leült a fa tövébe. Felnézett a lombkoronára. A rózsaszín szirmok gyönyörű színben

pompáztak a napfényben, mintha életre keltek volna, játszottak a szemével, majd lehunyta őket. Hallotta továbbra is

a madarak csiripelését, érezte a szél simogatását a bőrén, érezte a kellemes illatokat, amik megtöltötték a tüdejét.

Élvezett minden kis apróságot, de a következő pillanatban minden eltűnt, a vidám csiripelés, az a jó érzet, ami

eddig benne tombolt, a szél gyengédsége. Szemét kinyitva meglátta, hogy már nem a parkban van, hanem egy szobában.

Nem volt ismerős neki, és nem értette, hogy került erre az idegen helyre. Nyugtalanná vált, minden egyes porcikáját

az idegesség járta át. Felkelt az ágyról, majd a szemben lévő szekrényhez ment, ahol képeket pillantott meg, amin ő

meg John vannak. Szemei teljesen elkerekedtek, szíve őrülten vert az értetlenségtől, végtagjai remegtek, szeme

könnyezett. "Mi folyik itt?" - Egyre csak ezt kérdezgette magában. Nem értette, hogy mi ez az egész.
El akart tűnni innen, ez kattogott őrültek módjára a fejében. Egy percet sem akar itt maradni tovább, sietve

elindult az ajtó felé, de ahogy kilépett egy férfiba ütközött. Félve nézett fel rá, de amint ez megtörtént John-nal

találta magát szembe. Ellökte magától. Hogy került ide, és miért van vele egy házban?
- Kicsim, mi a baj? - kérdezte értetlenkedve a férfi. Kicsim? A lány nem értette, hogy miért hívja kicsimnek, hisz

már rég szakítottak. Kezét ökölbe szorította, az idegesség és az értetlenség játszadozott a lelkével. Őrjöngeni,

sikoltozni akart, de csak könnyek csordultak ki a szeméből. Sírt.
- Holly, jól vagy? - érintette meg az arcát, mire a lány beleremegett.
-M-mit keresel te itt? - kérdezte alig hallható hangon, de még erre a pár szóra is meg kellett erőltetnie magát,

hogy normálisan ki tudja őket ejteni.
A férfi értetlenül nézett rá.
- Szerelmem, kezdesz megijeszteni.
Szerelmem? A lány kezdte azt hinni, hogy megőrült, hisz ez az egész lehetetlen, ez nem történhet meg, hogy ő meg

John itt vannak egy házban.
A férfi szó nélkül megölelte a lányt, amibe beleremegett. Szíve őrülten kalimpált, ami már lassan ki akart törni a

bordái közül. Végtagjai reszkettek, válla remegett a sírástól. Újra átöleli őt, újra érzi az illatt, és újra itt

van vele. Ez biztos, hogy csak egy álom, nem lehet valóság.
Holly ellökte magától, majd ideges léptekkel rohant előre, hogy eltűnhessen innen. Szétnézett a házban, a falakon

rengeteg közös képük volt, amin boldogok. Még is mi folyik itt? Belenyúlt a zsebébe, majd elővette a telefonját.
- Hol van? - kiáltott fel kétségbeesetten.
- Holly, mit keresel? - ment utána a férfi.
- Nincs meg Thomas száma. Egyre jobban sírt, mert nem értett semmit, hogy ez miért történik vele.
- Rendben. Most nyugodj meg - sóhajtott fel John. - Ki az a Thomas.
Nem válaszolt, csak nézte őt, miközben a férfi őt nézte, és arcán az aggodalmat látta. A lány tovább nézte a

telefonszámok listáját. Nem volt ott Jessica, Dan és még sok olyan ember, akik fontosak neki. Semmi sem volt a

helyén.
- Miért? - rogyott össze a lány. - Miért vagy te itt? Hisz szakítottál velem - kezdett el még jobban sírni. - És

hol vannak a barátaim? Nem értek semmit - ütött a padlóra.
- Kicsim, miről beszélsz? - tűrt el egy tincset a lány arcából, majd letörölte a könnyeit. - Nem szakítottam veled,

semmi pénzért nem hagynálak el - ölelte meg.
- De - motyogta az orra alatt. - Elhagytál engem - kiáltotta, miközben ellökte magától. - Elhagytál és

megbántottál. Te már rég nem vagy az életem része. Elhagytál, érted? - kiáltott még hangosabban. - És a barátaim,

akiket megismertem, hol vannak?
- Na jó, azt hiszem, hogy a sok munka megártott neked. Most szépen lefekszel és alszol - meg fogta a lány kezét,

hogy felsegítse, de ő nem hagyta, kitépte kezét a markából.
- Ez nem a valóság - nevetett fel kínjában. - Hisz te már a múltam vagy. - Nézte a férfit, ahogy ő nézi őt. Ez nem

valóság, hisz ő már rég nem szerepel a történetben. Végig nézett még egyszer John-on, majd felállt és elindult a

kijárat felé. Az ajtót kinyitva, újra a parkban volt a cseresznye fa alatt. Szétnézett, de a férfit már nem látta.

Nem értette, hogy mi volt ez az egész, szíve feldúltan ver még mindig, szemei könnyesek, és még érzi a férfi

ölelését magán.
A következő pillanatban egy szirom esett a lábára. Egy árva szirom, ami elhagyta a többieket, vagy csak az élet

szánt neki egy új életet, ezért szakadt el a társaitól. A lány megfogta az árva szirmot, mire halványan

elmosolyodott. Rájött, hogy nem emésztheti magát tovább a múlt miatt, hisz az már egy lezárt fejezet, Ő már egy

másik oldalon van, és nem szabad többet visszalapoznia. Kezdi elhinni, hogy minden okkal történik, mert ha John nem

szakít vele, akkor nem ismerné a mostani embereket, akik jelen vannak az életében. És ha az a csalódás nem érte

volna őt, akkor most nem az az ember lenne, aki most. Le kell zárnia a múltján, és örülnie kell a jelennek, és

azoknak, akik az életébe léptek, mert ez a helyes. Előre kell néznie, hogy láthassa az előtte lévő ösvényt, nem

nézhet hátra, mert akkor újra és újra fel fog bukni.
A lány lassú mozdulatokkal felállt, tett egy pár lépést a fától, de mikor hátra nézett, már nem volt sehol. Eltűnt.

Nem értette, hogy pontosan mi is történt vele, ez az talán csak egy álom volt, de abban teljesen biztos, hogy

ráébredt valamire. Még pedig arra, hogy a múltat sosem szabad hiányolni, hisz az már lezárult.

Egy idézet

Mosolygok, hogy ne lássa senki, hogy mennyire fáj.

Erős, ki legyőzi a fájdalmait

Jól vagyok. Vagyis inkább azt hiszem, hogy jól vagyok. Élem az életem, mert ezt kell tennem, sétálok az utamon, mert ez a helyes. Jól vagyok... ezt mondogatom magamnak, hogy könnyebb legyen, mert a pofonok, amiket kaptam, még mindig sajognak. Igaz, hogy begyógyultak már, de a hegek örökre meg fognak maradni, és ezek azok, amik segítenek abban, hogy emlékezzek arra, hogy a múlt az csak múlt.
Azt mondják, hogy minden okkal történik... talán így van, talán csak így erősödhetünk meg, hogy a következő csatát is túl éljük. Mert még ha a porba is hullunk, fel kell állnunk, hogy tovább sétáljunk. Nem maradhatunk a vesztes csata helyszínén. Ezt sose szabad megengedni magunknak, hogy a könnyebb utat válasszuk.
Én sem tettem. Találtam egy kapaszkodót és felálltam. De milyen érdekes, hogy a szívben tátongó seb mi mindenre képes. Még ha fáj is a szív, akkor is próbál új utat találni. Egy utat, ami által kiszabadulhatunk a sötétségből. Egy utat, ami újabb reményeket tartogat számunkra. És, hogy ezekre ráleljünk, az csak is rajtunk áll, hogy képesek vagyunk- e új ösvényre lépni, hogy a régi begazosodjon mögöttünk. Hisz a múltnak be kell gazosodnia, hogy ne tudjunk visszatekinteni.
Jól vagyok, ezt mondogatom magamnak.
De mikor leszek képes elhinni ezt?  Minden annyira bizonytalan, azt hiszem, hogy félek a jövőtől. Félek, mert nem akarok többet csalódni, félek, mert egy újabb esés után, újra erőt kell vennem magamon, hogy fel tudjak állni.
De még a félelem ellenére is elindultam egy új úton, ami nem tudom, hogy mit tartogat számomra, hisz a jövő még ködbe van burkolózva. Elindultam egy új úton, hogy újabb és újabb megpróbáltatásokba ütközzek. Vicces, nem igaz? Az ember minden egyes bukás után felkel, hogy utána ismét elessen. Ördögi kör ez, és mi sosem szállhatunk ki belőle, mert az élet ezt a mocskos játékot űzi velünk.
Mindig csak előre és előre kell néznünk. Tudom, hogy egyszer újra boldog leszek, hisz az eső után is mindig kisüt a nap. De a kérdés, hogy mikor. Mikor jön el a pillanat, hogy a szívem ismét őszintén tudjon mosolyogni? Nem tudhatom. De addig ki kel tartanom, amíg ez eljön. Nem szabad feladni, még ha ez könnyebbnek is tűnik.

Az élet nem más, mint egy hullámvasút: egyszer fent egyszer lent

Az élet nagy úr- sosem tudhatjuk, hogy mit rejt számunkra. Nem tudhatjuk, hogy mi fog történni velünk, de azt irányíthatjuk, hogy merre menjünk. Az ösvényeket mi tapossuk ki, mi döntjük el, hogy merre akarunk elindulni. Persze választhatunk kitaposott utat is, ami könnyen járható. Én olyan utat választottam, ahol eddig még nem jártam, ismeretlen környék. Bevallom, hogy nehezen indultam el rajta, és még mindig félek, hogy mi fog történni velem, hol fogok kikötni. Nem tudhatom, hogy mit rejt számomra a jövő, csak annyit tehetek, hogy küzdök, még akkor is, mikor minden rossz és csak kétely vesz körül. Igen. Én választottam ezt az utat, így hát vállalnom kell a következményeket. Hisz, ami most nehéznek látszik az előbb vagy utóbb meg fog könnyebbülni. Nem akarom feladni, és nem fogom hagyni, hogy a hullámvasút alján maradjak, mert én fel akarok jutni a tetejére, ahol a legszebb a kilátás, és ha kell, én fogom a kocsit feltolni egészen oda, legyen az bármilyen nehéz.
Sosem szabad feladni, mert mindig van egy szebb holnap. Erre gondolok, hogy kibírjam a nehézségeket, hisz ki kell bírnunk, mert csak így élhetünk normális életet, és én ezt teszem, harcolok, míg szívem dobog.

Gyógyítsd meg a szívem!

Ne hagyj itt ezzel a fájdalommal

Ne hagyj itt kinn az esőben

Gyere vissza és hozd vissza mosolyom

Gyere és űzd el ezeket a könnyket.

Szükségem van ölelő karjaidra,

Az éjszakák könyörelenek.

Hozd vissza azokat az éjszakákat, 

mikor öleltelek.

Gyógyítsd meg a szívem.

Mond, hogy újra szeretni fogsz,

Tedd jóvá a fájdalmat, amit okoztál,

mikor kisétáltál az ajtón,

És kisétáltál az életemből.

Szárítsd fel a könnyeket, mit 

annyi éjen át sírtam

Gyógyítsd meg a szívem.

Vond vissza azt a búcsúszót,

Hozd vissza életembe az örömöt,

Ne hagyj itt ezekkel a könnyekkel,

Gyere, csókjaiddal űzd el a fájdalmat.

Nem tudom elfelejteni a napot mikor elhagytál.

Az idő olyan könyörtelen

És az élet kegyetlen, 

mikor nem állsz mellettem...

Gyógyítsd meg a szívem.

Mondd, hogy újra szeretni fogsz

Tedd jóvá a fájdalmat, amit okoztál.

Szárítsd fel a könnyeket, 

mit annyi éjen át sírtam

Gyógyítsd meg a szívem.

Ne hagyj itt ezzel a fájdalommal

Ne hagyj itt kinn az esőben,

Hozd vissza azokat az éjszakákat,

mikor öleltelek,

Gyógyítsd meg a szívem.

Mondd, hogy újra szeretni fogsz.

Tedd jóvá a fájdalmat, amit okoztál,

mikor kisétáltál az aktón

És kisétáltál az életemből

Szárítsd fel a könnyeket, mit 

annyi éjen át sírtam

Gyógyítsd meg.

Gyögyítsd meg a szvem ó,

Bébi gyere vissza és mondd, hogy szeretsz.

Gyógyítsd meg a szívem, édesem

Kedvesem nélküled nem bírom tovább

Idézetek!

 Menj, küzdj az álmodért, minden vágyadért, mi benned él. Győztes lesz a harc, ha nincs több hátraarc, végül majd tiéd, miért szívből küzdenél.

 Várok rád, mert megtanítottál élni. Követni foglak, mert oda szeretném adni a világomat. Várni fogok rád, amíg vissza nem térsz, és én bármit megteszek, hogy újra lássalak.

 Eltölthetek ezer évet arról álmodva, hogy eljössz értem, mert ez az élet nem élet nélküled.

                                                      Tudom, hogy szereted, hogy szeretem, hogy szeretsz.

 

                                                                           Veled elmegyek a végtelenbe.

 

                                                                     Veled enyém lett az egész világ!

 

                                    Egy szomorú érzés, mely végig kíséri az életemet… Magányos vagyok!

                                                                      Keresd az újat, felejtsd a múltat!

 Minden pillanatban arra gondolok, milyen jól vagyok nélküled. Ennél szebbet, jobbat már nem is kaphatok, annyit mondhatok: Ég veled!

 Érted elkapnék egy gránátot, érted penge alá vetném a kezem, érted vonat elé ugranék, érted bármit megtennék.

 Mindent neked adtam, de te a szemétbe dobtad azt, a szemétbe dobtad, csak annyit kértem, hogy szeress engem. Mit nem értesz ezen?

                                     Ha a tökéletességet keresed, akkor maradj olyan, amilyen most is vagy.

 Vicces, hogy néha mennyire félre vezet a szív, akár több alkalommal is. Miért leszünk szerelmesek ilyen könnyen? Még akkor is, ha ez nem helyes.

 Egyszerre egy lépést tegyél, nem kell rohannod, ez olyan, mint repülni tanulni, vagy szerelembe esni. Meg fog történni, ha meg kell történnie, és megtaláljuk az okokat, miért lépjünk egyszerre egyet.

Nem akarok félni, úgy akarok ma felébredni, hogy gyönyörűnek érzem magamat, tudva, hogy rendben vagyok, mert minden tökéletes a megszokott módján.

 Oda megyek, ahová az élet sodor, de néha arra késztet, hogy meg akarjam változtatni az irányom. Néha magányossá tesz, de tudom, hogy ez csak az én felfogásom.

                                                   A szerelmünk olyan, akár egy dal, nem tudod elfelejteni.

 Amikor lehunyom szemem, a történetünk legszebb részeit meséli, de felébredek, és álmaimmal összetörve vagyok a padlón.

 A szerelem képes arra, hogy egyszer megérintsen és egy egész életre meg maradjon, és soha ne múljon el.

                                               Csak is rajtad áll az, hogy újra kezd, és hogy hinni tudj igazán!

 Ezer meg ezer éve keresem az utam, néha keresem a bajt, és keresem azt, aki engem akart, akinek engem küldött, akit nekem szánt az ég.

 Sok mindent elszúrtam, sok mindent bánok, de hiszem, hogy a jövőben lesz esélyem arra, hogy jóvátegyem a hibáimat.

                                          Tudom, hogy nehéz velem, de aki igazán szeret, sosem enged el!

                                                                  Nos, megpróbáltam nélküled élni,

                                                                  Könnyek hullanak a szememből

                                                                  Egyedül vagyok és üresnek érzem magam

                                                                  Isten, összetörtem belül!

 Ellöktél. Nagyot estem, s innen a földről már látom ki is vagy.

 Az élet sakk tábláján mindig sakk-mattot kapok, de a bábukat a helyükre visszarakva, újra kezdem a játszmát, mind addig, amíg nem én nyerek, mert egy igazi játékos sosem adja fel!

 Ha kell, harcolok, ha kell, szembe szállok a lehetetlennel, de azt nem kérheted tőlem, hogy feladjam. Az nem menne.

                                     Borús az ég, sírnak a felhők, te elmentél, a szívem pedig darabokra tört.